Szociokulturális háttér

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés új lehetőségeket jelentett az addig perifériális, elmaradott Magyarország számára. A liberális politikai elit vezette modernizálódás egyben a gazdasági fejlődésnek, a fokozott urbanizációnak is keretet adott. Ennek a folyamatnak a során fokozódott a magyarországi zsidó közösség differenciálódása is, hiszen a törvényben biztosított emancipáció és a gazdasági lehetőségek megnyitották az utat a társadalmi emelkedés előtt. A felgyorsult gazdasági fejlődés, a liberális politika által támogatott, sőt elvárt asszimilációs folyamat élesebbé tette a zsidó társadalmi csoportok közötti különbségeket. A hagyományőrző ortodox és haszid tömegek a Felvidéken s az ország keleti-északkeleti megyéiben és az akkulturációra kész, elsősorban a nagyobb városokban élő zsidók közötti feszültség az 1868–1869-es izraelita egyetemes gyűlésen – a külső szemlélő számára csak vallási jellegű véleménykülönbségek mögött – már egyértelműen az asszimiláció vagy sem dilemmájaként fogalmazódott meg. A látványos szakadás és a hitközségek megalakulása világossá tette, hogy mekkora erőt képvisel az asszimilációt elfogadó csoport a magyarországi zsidóságon belül. Ebben az asszimilációs folyamatban már a reformkortól meghatározó feladatot töltött be Pest, illetve a pesti hitközség, de a kiegyezést követően Budapest nagyvárossá és fővárossá fejlődésével még inkább megnőtt az asszimilálódó zsidó közép- és nagypolgári réteg súlya, nemcsak a zsidóságon, hanem a magyar társadalmon belül is. Az általuk képviselt polgári magatartásmodell jelentősen hozzájárult a városi-polgári kultúra fejlődéséhez.

A polgári magatartásmodell és az asszimiláció látszólagos sikere ellenére sem vált a zsidóság a magyar társadalom integráns részévé. A századfordulóra felnőtt zsidó polgárság apái még a liberális aranykorban önmaguk feladása árán igyekeztek a befogadottból a befogadók csoportjába. Fiaikra már csak a zsidó hagyomány halovány lenyomatát vagy még annyit sem hagytak. A magát magyarnak érző, zsidóságról alig valamit tudó vagy azt megtagadó nemzedék a századfordulón szembekerült a liberalizmus hanyatlásával felerősödött nacionalista-konzervatív áramlatokkal és a napirenden tartott zsidókérdéssel.

A helyzet paradox volta – a gyors és sikeres polgárosodás, a társadalmi emelkedéssel szemben a társasági-magánéleti szférában jelentkező korlátozott mozgástér, a hihetetlenül gyors akkulturáció állandó megkérdőjelezése a befogadók részéről – fokozta az asszimilált zsidó polgárság és értelmiség bizonytalanságérzetét.

Az elbizonytalanodás nemcsak Budapesten, hanem a berlini vagy bécsi zsidó polgárság körében is érezhető volt, és sokaknál identitásválságban jelentkezett. A zsidó értelmiségiek egy része alternatív kifutási lehetőségeket keresve talált a baloldali eszmékre. Nemcsak az identitásválságból jelenthetett kiutat az univerzális baloldali eszme, hanem a fennálló viszonyok radikális bírálatára is lehetőséget nyújtott.

A szocializmus univerzalitása, a nemzetköziség, az adott szűk nemzeti keretek által determinált zsidó–nem zsidó társadalmi konfliktus hátrahagyásának lehetősége vonzó asszimilációs modellt kínált – a teljes felolvadás, azonosulás érzetét az elnyomottakkal, ahol semmiféle vallási, faji különbség nem létezik. Ebből a háttérből emelkedett ki a századforduló polgári radikálisainak az a csoportja, mely az 1918–1919-es forradalmakban vállalt szerepét követően Bécs, vagy Prága, vagy Erdély érintésével a weimari köztársaságba, Moszkvába, Nyugat-Európa más országaiba, valamint az Egyesült Államokba emigrált.

Gantner Eszter