Emigráns építészek

Az első világháborút követő években számos zsidó művész hagyta el Magyarországot. A Tanácsköztársasághoz való közelségük vagy a kedvezőtlen légkör – antiszemitizmus, konzervativizmus – miatt távoztak, de némelyikük már a világháború előtt külföldön is ismertté vált. Az emigránsok a külföldi avantgárd mozgalmakban gyorsan megtalálták a helyüket, néhányan a világhírig jutottak. 1933-ban, a nácizmus hatalomra jutásával a zsidó művészek többsége Amerikába vagy az akkori Palesztinába vándorolt ki, mások Skandináviáig illetve Angliáig jutottak, néhányan visszatértek Magyarországra. A külföldön alkotók teljesítménye begyűrűzött korábbi hazájukba, de útjaik alapvetően elváltak. Az emigráns zsidók, kultúrtörténeti és aktuálpolitikai okok miatt az avantgárd mellett döntöttek. Az otthoniak egy része behódolt a Horthy-kor konzervatív miliőjének. A kivándorolt zsidó művészek egyértelműen sikeresebbek lettek, mint otthon maradt társaik.

A modernizmusban konvergált a modern (poszt-)keresztény világ és a zsidóság történelmi tapasztalata: fragmentáció, elszakadás a helyi gyökerektől, az idea–forma kapcsolat megszakadása. A felvilágosodás és a francia forradalom univerzális humanizmusa lebontotta a civilizációkat elválasztó falakat, a gettók falait is, és megnyitotta az utat a zsidók előtt a modern nyugati társadalmak felé, a gazdasági és kulturális életbe. Az emancipált zsidóság a felvilágosodásban messianizmust vélt fölfedezni, ez a nézet csak a totalitarizmus térhódításával szűnt meg 1933-ban. Ez egyben az európai kultúrához való meghatározó zsidó hozzájárulás végét is jelzi.

A modern képzőművészet különösen vonzó volt a magyarországi zsidó művészek számára, mert feloldotta az ábrázoló művészet és a konkrét tartalmat közvetítő vizualitás közti feszültséget, sőt a zsidó gondolkodás számos elemét honosította meg. A két világháború közti avantgárd számára az Einstein- és Minkovszki-féle kozmológia, a tér–idő koncepció, mely a zsidó hagyományban gyökerezik, meghatározó volt a képzőművészetben, építészetben, fényképészetben, filmesztétikában és bizonyos mértékig a zenében is. Az arisztotelészi esztétika rendje, zártsága, befejezettsége átadta helyét a „befejezetlenségnek”, a „folyékony, áramló” térnek, a klasszikus zenei formák feloldásának. A külső lehatárolással párhuzamosan a belső centrumok, hangsúlyok is eltűntek (áramló tér az építészetben, dodekafónia a zenében). A síkok szabad összezavarása, egymásra csúszása (kubizmus) vagy az idő-egyenes (linearitás) megtagadása és szimultaneitás ezt a folyamatot fémjelzi.

Az áramló tér elmossa a határt kint és bent között, szabadon áramlik a közös térből az egyénibe. A végtelen és az állandó mozgás megjelenítője. Összefüggésbe hozható a tér–idő koncepcióval és a hagyományos misztikával.


Föltehetjük a kérdést: hasonlítottak-e, illetve különböztek-e mindebben a magyarországi zsidó emigránsok Európa többi avantgárd zsidó illetve nem zsidó művészétől? Valószínűleg. Igyekeztek meghaladni az otthoni sumér-szkíta eredetmítoszokat, „faji gyökereket”, melyeket örömmel dobtak sutba az univerzális humanizmus jegyében. Ennyiben voltak a nemzetköziség és kozmopolitizmus élharcosai. Ám elképzelhetetlen, hogy valami sajátosat ne alkottak volna a többi avantgárd zsidó művésszel szemben. Elég csak összevetni El Liszickijt és Moholy-Nagy Lászlót. Liszickijnél elevenen jelen van a zsidó stetl-hagyomány (zsinagóga falfestést vázolgat, és ez áttételesen megjelenik modern alkotásain is). Moholynak, ahogy a többi magyarországi zsidónak, táptalaja már nem a cadikok szellemével átitatott stetl vagy Szentpétervár nem éppen filoszemita légköre (mint például Moise Mark Zaharovicsnak, aki Marc Chagall néven vált ismertté), hanem az Andrássy úti és belvárosi kávéház, a fényét vesztett osztrák-magyar császári kozmopolitizmus. Moholy a magyar avantgárdhoz, Kassák Lajoshoz kötődik inkább, mint a zsidó hagyományokhoz. És ez bizonyára az építészekre is vonatkozik, akik nemigen kerülhették ki a Budapest-tapasztalatot, a világ leggyorsabban növekvő metropoliszának szellemét, a ragyogó magyar(-zsidó) szecesszió hagyományát, még akkor sem, ha a modernizmus ezek megtagadását tűzte zászlajára. A magyarországi szecesszióban a zsidóság ellenzői „zsidós” vonásokat véltek felfedezni, melyek megmételyezik a magyar kultúrát.


A szabadkai városháza – Jakab Dezső és Komor Marcell felfogása szerint – a magyaros szecesszió és a magyarság végvára az ország többnemzetiségű területén.


A Vágó testvérek, László és József, takarékosabbak voltak a magyar népművészeti elemek alkalmazásában, mint Jakab és Komor, inkább az elő-modern építészet, főképp a darmstadt-i iskola elemeinek alkalmazására törekedtek.


Az építészetben megdöbbentően sok zsidó működött már a századfordulón is. Budapesten többen voltak, mint keresztény társaik. Mégis, a színvonalasabb hazai alkotások nemigen váltak nemzetközileg ismertté, nem voltak elég radikálisak, modernek – sokan lehűtött modernizmusról beszélnek Domány Ferenc, Hofstätter Béla, Placsek Imre igen jó alkotásai kapcsán –, Magyarország nem tartozott a divatos (avantgárd-barát) helyszínekhez. Nagy kérdés, mi lett volna ebből a derék seregből, ha ők is emigrálnak. Kozma Lajosban bizonyára ott szunnyadt a lehetőség, hogy Breuer vagy Forbát színvonalára emelkedjen, de az ügyfelekhez és az általános társadalmi klímához való igazodás meghiúsította világkarrierjét.


Ez a szárnyaszegettség nem csoda, ha meggondoljuk, hogy a Bauhausos Molnár Farkas – valószínűleg minden idők egyik legnagyobb (keresztény) magyar építésze –, akinek polgárpukkasztása a Bauhauson belül még a weimari köztársaság mércéjével mérve is merész volt, hazatérve a katolikus egyház szolgálatában alkotta utolsó, grandiózus és rendhagyó művét, a budai Magyar Szentföld-templomot. Zsidó kollégáival ellentétben ő hazatért, a sok politikai megpróbáltatás ellenére, hívásukra sem ment vissza külföldre, és a Lotz Károly utcában halt meg saját villájában egy bombatámadás során.

A sokszínű magyar építészeti modernizmusban az emigráns zsidók képviselték az abszolút avantgárdot, a manifesztum-építészetet, a belsőépítészetet, hatásuk meghatározta a 20. század architektúráját.

A Bauhaus iparművészeti-építészeti iskolában tanuló majd tanító építészek, Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Forbát Alfréd és a keresztény Molnár Farkas munkásságához jelentősen hozzájárult a világhírű iskola.

Az otthoni zsidó építészek, illetve liberális, nem zsidó társaik egy polgáribb, mérsékeltebben modern szellemben alkottak, mely még mindig eltért a hivatalos neobarokktól, olasz-fasiszta historizmustól és hazai kútfőkből építkező újnépiességtől.

A magyarországi zsidó emigráció nemcsak a nemzetközi modernizmus meghatározója, hanem összekötő kapocs a konzervatív anyaország és az európai modernizmus között is.

Klein Rudolf