A magyarországi progresszió

A magyarországi progresszióra, a művészetektől a tudományig terjedő történetére hosszú évtizedekig a feledés fátyla borult, csak az 1980-as évek második felétől jelentek meg tanulmányok és később kötetek, amelyek a magyar kultúrtörténet legmodernebb csoportosulásaival és kiemelkedő személyiségeivel (Jászi Oszkár, Balázs Béla, Lukács György, Berény Róbert, Lesznai Anna, Gyömrői Edit, Bánóczi László, Hatvany Lajos és mások) foglalkoztak.


A mozgalom, illetve a csoportosulások laza kapcsolatrendszeréből összeállt formáció nagysága nehezen meghatározható, de Fenyő D. Mario A Nyugat hőskora és háttere című könyve szerint az 1900 és 1918 között működő haladó csoportok, szerveződések aktív tagjainak száma körülbelül háromezer lehetett. Ők támogatták anyagilag vagy egyéb formában valamely csoportosulás tevékenységét. Ennek a szellemi körnek pontos feltérképezését a hiányos forrásokon túl az is megnehezíti, hogy sokan több csoportban is kulcsszerepet játszottak. A Társadalomtudományi Társaságnak például számos tagja felbukkant a szabadkőműves páholyokban vagy a Szociáldemokrata Pártban. Ez a csoportok közötti átjárhatóságra is utal, és arra a szövevényes kapcsolatrendszerre, amely sokszor barátságokon, szerelmeken, házasságokon keresztül kötötte össze a különböző csoportok tagjait egymással. Ahogyan Pók Attila történész fogalmazott: „Nem kímélik őket a magánéleti viharok, neuraszténiás nyugtalanságok sem. Klasszikusan szép barátságok születnek, féktelen haragok választják el őket.”

A progresszív szellemi közegben lehetőség nyílt a körön kívüli hétköznapok valóságában valószínűtlen személyes kapcsolatok kialakítására. A progresszió mozgalmához különféle háttérrel, kulturális hatással, szociális helyzettel rendelkező tagok tartoztak: a nem zsidó Gratz Gusztávtól, Ágoston Pétertől vagy Fülep Lajostól a zsidó, nemesített, szegedi előnevű Lukács Györgyig vagy Hatvany Lajosig ívelt a résztvevők sora.

Igen sok középosztálybeli zsidó származású értelmiségi kereste a helyét ezekben a csoportosulásokban. Közülük többen külföldön végezték tanulmányaik egy részét, több idegen nyelvet beszéltek. Mindenre nyitott, polgári viselkedésmintát, befogadó magatartást képviseltek. Jó néhány történésszel ellentétben mégsem mondanám, hogy kizárólag zsidó társadalmi jelenségről lett volna szó, hiszen nem beszélhetünk a progresszió homogén társadalmi hátteréről.

A progresszióban résztvevő zsidók szociokulturális háttere a magyarországi zsidóságon belüli differenciáltságot tükrözte: Balázs Béla Szegeden született a helyi értelmiséghez tartozó családban; Lukács bankárcsaládban, anyja gazdag bécsi famíliából származott, apja, Lukács József pedig egy szegény szegedi paplankészítő legkisebb fiaként látta meg a napvilágot. Lesznai Annát a dzsentrivé lett zsidó nagypolgártípusnak is tekinthetjük. Mannheim Károly édesapja pedig budapesti vagyonos kereskedő volt. A zsidó értelmiségi lét sokuknál a zsidósághoz fűződő ambivalens viszonyt is magába foglalta.

Ez a körülbelül háromezer fős progresszió kisebbséget jelentett a magyar társadalomban a századelő és az első világháború között. Noha erős szálakkal kötődött a Szociáldemokrata Párthoz (például a munkásoktatás területén), helyzete politikailag és kulturálisan mégis marginálisnak látszott. Hatásuk azonban a kultúra és a szellemi tudományok területén felmérhetetlen. Egy modern, demokratikus Magyarországot vizionáltak beszélgetéseikben, akcióikban. Tevékenységük átfogta a művészeteket, az irodalmat, a tudományos gondolkodást és az oktatást. A Társadalomtudományi Társaság 1906-ban indított Szabad Iskolája generációkat nevelt fel, az 1908-ban alakult Galilei Kör munkásokat oktató tanfolyamokat szervezett. Hasonló céllal jött létre nyolc évvel később a Vasárnapi Kör Szellemi Tudományok Szabad Iskolája is.

Az eltérő háttér és származás ellenére céljuk közös volt, a modern és demokratikus Magyarország megteremtése. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1918-as polgári forradalomban sokan közülük tevékenyen közreműködtek: például Jászi Oszkár vagy a kiváló író, Biró Lajos. Az 1919-es proletárdiktatúra megvalósulása nem egy Galilei Körös vagy Vasárnapi Körös, például Lukács György számára, a célhoz vezető út első állomását jelentette.


Gantner Eszter