Bécs elsősorban földrajzi közelsége, illetve a kedvező politikai klíma miatt vált az emigráció első nagy állomásává.
A húszas évek eleje azonban az újonnan alakult osztrák köztársaság fővárosa számára is nehéz időszakot jelentett. Lakáshiány, fűtési és élelmezési gondok jellemezték a mindennapokat, Berlinhez és Moszkvához hasonlóan. Az emigránsok egy részét – akik nem rendelkeztek rokoni vagy egyéb kapcsolatokkal a városban – a külvárosi, grinzingi barakktáborban szállásolták el a bécsi hatóságok: kommunistákat, szociáldemokratákat, polgári liberálisokat. Élénk viták folytak a különböző csoportok között a magyarországi helyzetről.
Lengyel József, Bécsi portyák, 1970
„Itt voltam tehát a grinzingi 43-as barakkban, melyet 'szocialista' barakknak neveztek. Volt ugyanis Hakenkreutzler-Barakk, cionista barakk, az egyik barakkból óvoda lett, voltak barakkok, ahol bécsiek laktak, mert máshol nem kaptak lakást. Valamennyi barakk a világháborúban szükségkórház céljára épült. Az új feladatuknak megfelelően, vékony gipszfalakkal apró szobákra választották szét a nagy linóleumpadlós kórtermeket. 1923-ban már véglegesen kopottak, elhasználtak voltak ezek az épületek, vízvezetékek, falak, padlók, minden, de még hosszú ideig [...] szolgáltak nincsteleneknek lakhelyül.”
Az emigránsok egy része segélyből élt, mások minden munkalehetőséget megragadtak, hogy fenntarthassák magukat. Azonban sokan világosan látták, hogy Bécs gazdaságilag és kulturálisan is sokkal kevesebb lehetőséget kínál, mint Közép-Európa metropolisza, Berlin.
Komlós Aladár, Magyarok a külföldön, 1923
„A magyarok számára Passaunál, a német határon kezdődik a külföld. Bécs – az még Magyarország kapcsolt részeihez tartozik. A bécsi emigránsok bizonyos tekintetben még otthon vannak. Magyar közösségben. Mert olyan nagy számban jöttek ki, hogy magukkal hoztak egy darab Magyarországot. Alig is érintkeznek egymáson kívül valakivel. Berlin már igazi külföld. Berlin-ország roppant óceánjában pár elvesző csepp az itt élő néhány ezer magyar. S ez az oka, hogy itt már keressük az önmagától nem adódó találkozást. Bécsnek van öt-tíz kávéháza, amelyben magyarok mindig találhatók. De ezek a kávéházak egyébként semmiben sem különböznek a többitől. Bécsben olyan erős és mindenütt érezhető a magyar levegő, hogy nincs szükség a külön bizonyítására. Berlin magyar kávéháza, a Nürnberg már tele van magyar hírlapokkal, a falakon magyar nyelvű felírások olvashatók, és az utánzás még nagyobb hűsége kedvéért itt vizet is kapni a kávéhoz. [...] Nekünk ma Berlin a Párizsunk: egy város, amelynek még eddig nem volt szerepe a magyar művelődés történetében. A Spree a mi Szajnánk. Vajon meg fogja-e termékenyíteni ez a folyó is a magyar mezőket?”
Gantner Eszter