A magyarországi színházi élet és filmvilág zsidó művészeinek emigrációjaA magyarországi zsidó filmesek többsége a Tanácsköztársaság bukása után indult vándorútra. Kertész Mihály volt az egyetlen, aki már 1919. június elején elhagyta Budapestet feleségével, Kovács Loncival, aki később Lucy Doraine néven világhírű filmszínésznő lett. Hogy miért távozott ilyen sürgősen a rendező? Talán azért, mert a Tanácsköztársaság idején a Művészeti Bizottság tagjaként tevékenykedett, és ő rendezte a
Jön az öcsém című rövidfilmet, amely a világforradalom eljövetelét hirdette.
A film főszereplőjének, Beregi Oszkárnak is csakhamar menekülnie kellett Budapestről, mert az Ébredő Magyarok Egyesülete által felheccelt tömeg az életére tört.
Beregi Oszkár, Életem regénye, 1961
„1919 szeptemberében összeült a nemzeti színházi 'igazolóbizottság'. Feladata az volt, hogy kivizsgálja, kik voltak azok a tagok, akik a 'proletárdiktatúra' alatt hűtlenek lettek a Nemzeti Színház tradícióihoz és nemzetellenesen viselkedtek. A Nemzeti Színház igazgatója, Ambrus Zoltán is tagja volt a bizottságnak. Pozíciómnál, népszerűségemnél és tevékenységemnél fogva én voltam a fővádlott. Bíráim nagy része jelentéktelen segédszínész, akiket Bakó László vezető színész dirigált és orkesztrált, aki nem annyira meggyőződéses politikai felháborodásból, mint inkább személyi gyűlölködésből és irigységből használt fel egy politikai légkört arra, hogy engem elmozdítson a színpadról. A cél az volt, hogy engem 'hazaárulónak' minősíthessenek, és mint ilyet elítéljenek. Én támadtam, én védekeztem, én mindent elkövettem, minden erőmmel megpróbáltam elkerülni azt, hogy hangomat elnémíthassák. […] Ma már, nyolcvanöt éves koromban mosolygok, ha a nemzeti színházi gyilkossági szándékig vezető gyűlölködésre gondolok, ami a végén, 1920-ban mégiscsak elüldözött becsületes munkámmal kiérdemelt helyemről, a budapesti Nemzeti Színház színpadáról. De emlékezni még ma is emlékszem a zöldhuzatos asztalra, amelyről épp csak a feszület és a két égő gyertya hiányzott; s a körülötte ülő Szentivánéji álom mesterlegényeire, nagyon is komolyan vett szerepeikben, egy személyben vádlók és bírók, és emlékszem az undorra, ami akkor megkeserítette a nyálat a számban.”
Bécs volt a magyarországi filmes emigráció első állomása, ahol Kertész után Korda Sándor lett a filmesek szellemi és anyagi szálláscsinálója. Az osztrák fővárosban Kertész és Korda szoros kapcsolatba kerül Európa vezető filmvállalatával, a Sascha filmgyárral. A gyárat Alexander Kolowrath (Sascha) gróf alapította, s egészen 1923-ig, a német infláció kezdetéig virágzott. Ez a vállalat készítette Kertész Mihály
Szodoma és Gomorra (1922),
Rabszolgakirálynő (1924), Korda Sándor
Koldus és királyfi (1920),
Elsüllyedt világ (1922) és
Sámson és Delila (1922) című filmjét. A rendezőkön kívül a sikerből számos magyarországi kivette részét: a forgatókönyvíró Vajda László, Siklósi Iván, Biró Lajos, az operatőr Farkas Miklós, Turchányi Olivér és Bécsi József. S természetesen a színművészek: többek között Beregi Oszkár, Korda Mária, Lucy Doraine, Lukács Pál, Zátony Kálmán, Fenyvessy Emil, Huszár Pufi (Károly).
A magyar filmszaklapok féltékenyen írtak a magyarok külföldi karrierjéről, azt azonban sikeresen megjósolták, hogy a kis tőkével rendelkező bécsi filmvállalatok csakhamar tönkremennek. Az anyagi nehézségek miatt a magyarországi filmművészek Bécsben csak ideig-óráig maradtak, s hamarosan áttették székhelyüket az európai film fővárosába, Berlinbe.
Székely István, Hypollittól a Lila ákácig, 1978
„Berlinben gyülekeztek a honfitársaim. Ott volt már egyik felfedezőm, Korda Sándor, akit egyébként a barátok, meg a család csak Lacinak hívott, ott volt az öccse, Zoli sőt Vince is, aki aztán elment Franciaországba festőnek. Megjött Biró Lajos Hollywoodból, meg Lengyel Menyhért. Nem sokkal azután Ábrahám Pál és Zsoldos Andor. […] Aztán megjelent Gerő János, akit akkor már Szőke Szakállnak hívtak. Elég baja volt a nevével, mert a németek következetesen Cseke Csakállnak hívták. […] Aztán feltűnt Verebes Ernő és egy fiatal énekesnő, aki aztán nagy karriert csinált: Alpár Gitta. Ott volt Ráday Imre is, akiből sztár lett az UFÁ-nál. Nem beszélve azokról, akik látogatóba jöttek, mint például Heltai Jenő és Molnár Ferenc. Csakugyan azt kellett kérdezni, hát ha itt van mindenki – akkor ki vigyáz az üzletre?!”
Székely István érzékletes leírását ki kell egészítenünk egy-két gondolattal. A magyarországi művészek közül néhányan már a 20. század első évtizedében megjelentek Európában. Beregi Oszkár 1907-ben lépett fel először a Deutsches Theaterben, melyet Max Reinhardt igazgatott. Ugyanebben az évben aratott sikert Molnár Ferenc
Az ördög című műve, s a drámát sorra mutatták be Európában és az Amerikai Egyesült Államokban. Két évvel később, 1909-ben került színre Lengyel Menyhért
Tájfun című színjátéka, mely hasonló karriert futott be. Beregit, Molnárt és Lengyelt ettől kezdve az európai művésztársadalom teljes jogú tagjaként tartották számon, s ha egyéni ambíciójuk vagy a történelem kényszere úgy hozta, számíthattak külföldi szerződésre.
Lengyel Menyhért, Életem könyve, 1936. június 5.
„Tegnap este Pelley magyar követ tiszteletére rendezett magyar estély a Szent István Auditóriumban. Mindig van valami nagyon megható a magyarok összejövetelében. Ha angol, német vagy francia együtt van, akkor nem tartják szükségesnek olyan fájdalmasan kihangsúlyozni a nemzetiségüket. De itt a cigány játszik és énekelnek, és tele van súlyos emlékekkel és vágyakkal a terem, valami omló szentimentalizmussal, amit valószínűleg otthoni ifjúkori emlék, hangulatok, jó ételek és italok táplálnak. Nagy percentje ennek zsidós és cigány szomorúság, mely kitűnően vegyülve a magyarral adja az édes hangulatot, amiből immár világgiccs lett, s ami alól nem lehet szabadulni. […] Miután szerződésem május elején lejárt a Paramountnál, Cukor jóvoltából újabb megbízást kaptam; megkísérelni egy film-treatmentet (filmnovellát) a Safari című szokványtémából. Az ember szívesen kap a heti csekk után.”
Max Reinhardt társulatában nemcsak Beregi szerepelt sikerrel. Darvas Lili 1925 decemberében lépett fel először Bécsben, onnan Berlinbe ment, s Pesten csak 1934 után láthatta ismét a közönség. Darvas Lili utolsó európai premierjére, az anschluss előtt két héttel került sor az osztrák fővárosban, a Theater in der Josefstadtban. Darvas Lili, aki 1926-ban kötött házasságot Molnárral, 1939-ben hagyta el Európát. Akkor Lengyel Menyhért már Hollywoodban élt. Beregi Oszkár viszont Magyarországon élte át a vészkorszakot, csak 1946-ban emigrált. Molnár pedig az egyik legutolsó hajóval menekült el Európából a tengerentúlra.
Molnár Ferenc levele Darvas Lilinek, San Remo, 1938. december 30.
„Engem folyton hív mindenki Amerikába. Fájdalom, leveleket és sürgönyöket kapok, hogy menjek Hollywoodba, óriási szerződésekkel; egészen ismeretlen cégek sürgönyöznek és iratnak közvetítőkkel. Én nem megyek Hollywoodba, amíg van mit ennem. Megpróbálok megtelepedési engedélyt kapni Nizzában. […] Otthoni dolgokról nincs kedvem írni. Minden fel van fordulva. Adjunk hálát Istennek, hogy már régóta kint küszködünk a külföldön, és nem most kell elmenekülni hazulról, mint sok szegény barátunknak, akik az utolsó percig nem akarták hinni, hogy baj lesz. Itt csönd és nyugalom van – egyelőre. [...] Itt van most Dénes Oszkár és Bársony Rózsi, óriási sikerrel utazták végig Olaszországot egy operettel. Olyan hírük van, hogy folyton zsúfolt házakkal játszanak.”
A Filmművészeti Évkönyv 1924-es évfolyama nem kevesebb, mint hatvankét magyar filmszakember nevét sorolta fel. Köztük volt Bárdos Artúr színházi rendező is, aki filmíróként, filmdramaturgként vállalt munkát. Bárdos érzékletesen mutatta be a korszakváltást, mely Berlinben érte a magyarokat. A változást az okozta, hogy Amerikában megjelent a hangosfilm.
Bárdos Artúr, Játék a függöny mögött, 1942
„A némafilm-gyártás hónapokig teljes dermedtségben várta sorsát. Még reménykedett, nem tudta elhinni, hogy ez a felemás műfaj megállhatja a helyét. És csakugyan, a némafilm akkor már, megtalálván a maga kifejezésének legsajátabb, legfilmibb eszközeit, olyan magas művészi fokra emelkedett, amilyet a beszélő film még sokáig nem fog elérni… Tény az, hogy akkor megállt ott Berlinben minden, némafilmet már, beszélőt pedig még nem gyártottak.”
Berlin általában nem hozott szerencsét a magyaroknak, hiszen ott nem születtek világra szóló sikerek. Akik megtehették, már innen továbbutaztak Hollywoodba. A zömében zsidókból álló magyar közösséget 1933-ban váratlanul érte Hitler hatalomra jutása. Egymás után tértek vissza Budapestre, a pesti Royal Szálló vörös szalonjában találkoztak ismét.
Székely István, Hypollittól a Lila ákácig, 1978
„A Royal Szállónak volt egy kis terme: a vörös szalon. […] Eleinte csak kevesen ültünk ott – feketézni, meg néha egy pohár konyakot meginni. Lassanként azonban szaporodott a vendégek száma. Megjött Zsoldos Bandi meg Ábrahám Pali Berlinből. Nekik sem tetszett már a klíma arrafelé. Megjött Nóti Károly, Brodszky Miklós – végül pedig valaki, aki annyira nem hitt előrelátásomnak és kinevetett, mikor olyan hirtelen ott hagytam a németeket, szóval megjött Joe Pasternak. Magával hozta Gaál Francit, azzal, hogy Pesten fogjuk megcsinálni azt a filmet, amit még Berlinben terveztünk: a Pardon, tévedtemet. Szóval megtelt a vörös szalon. Hitler töltötte meg.”
Ám Budapesten is egyre nehezebbé vált az élet, és a zsidó filmírók, rendezők és színészek ismét csomagoltak, s elindultak végleges száműzetésükbe.
Magyarországról pedig egyre aggasztóbb hírek érkeztek. Az 1939-ben életbe lépett második zsidótörvény megtiltotta, hogy zsidó legyen „színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy […] oly alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja”. Az egy évvel korábban felállított Színművészeti és Filmművészeti Kamarában húsz százalékban korlátozták a zsidó származású művészek arányát, az újabb törvény további megszorítással hat százalékra csökkentette a zsidó kamarai tagok arányát. Az intézkedéseket azzal súlyosbították, hogy csak kamarai tag kaphatott színházi szerződést. Ezzel zsidó színészek tömege maradt állás nélkül. Részben enyhítette a művészek kenyérgondját, hogy az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) a Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utcai Goldmark termében 1938 őszén rendszeres színházi és operaelőadásokra – amelyeket kizárólag az egyesület tagjai látogathattak – kapott engedélyt. Az OMIKE Művészakció igazgatója Bánóczi László lett, aki a századelő legjelentősebb színházi vállalkozásának, a Thália Társaságnak volt egyik alapítója. A főrendezői feladatokat Beregi Oszkár látta el.
Beregi Oszkár, Életem regénye, 1961
„Minket egyszerre fosztottak meg a szellemi munkásságunktól és a fizikai megélhetésünktől. Az utóbbit talán kibírtuk volna. De a 'szón', amit belénk fojtottak – fuldokoltunk. A Goldmark teremben való munkásság anyagilag teljesen jelentéktelen volt, de megadta nekünk a 'szószéket'. És megelégedéssel gondolhatok vissza arra, hogy nem használtuk ezt a szószéket olcsó, alsóbbrendű célokra.”
Az OMIKE Művészakció műsorán klasszikus művek – Racine:
Eszter, Shakespeare:
Hamlet, Ibsen:
A vadkacsa – és elnémított magyar zsidó szerzők – Szép Ernő, Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Szomory Dezső – színjátékai szerepeltek. Bálint Lajos
Támár és Pap Károly
Batséba című művének itt volt az ősbemutatója. Lakner bácsi gyerekelőadásokat tartott, kabaré- és varietéműsorral próbáltak békebeli hangulatot varázsolni. Ismert és kevéssé ismert művészek léptek színpadra: Ráday Imre, Gózon Gyula, Simon Zsuzsa, Pártos Erzsi, Ascher Oszkár, Bartos Gyula, Sarkadi Aladár, Nagy György, Gáti József, Gárdonyi Lajos, Gellért Lajos, Vidor Ferike, Szigeti Jenő, Keleti Árpád.
Komor Ágnes, Apám, Komor Vilmos, 1985
„A pici, mondhatnám miniatűr színpadi rész (magassága négy és fél méter, alapterülete hétszer nyolc méter) nagyon meghatározta a lehetőségeket. Körülbelül még ma is ugyanígy áll a Síp utca 12. második emeletén, mint amikor az OMIKE előadásai folytak benne. […] Mögötte egy körülbelül háromszor hatméteres női és hatszor ötméteres férfiöltözőt képeztek ki. […] Két öltöztetőnő látta el a munkát. Négy sminkasztal és tükör volt, tehát a szereplők csak egymás után tudták festeni magukat. A női és férfiöltözőben egy-egy mosdó állt a szólisták rendelkezésére. A kórus és a statisztéria a tanácsteremben öltözködött, amely estére átalakult öltözővé. Képzeljük el, hogy ilyen körülmények között játszották Goldmark Sába királynőjét és Verdi Aidáját, amelyek nagyon nagy személyzetű darabok: szólisták, kórus, balett, statisztéria. Mind a két darabban nagyszabású bevonulási jelenet van, amit úgy oldottak meg, hogy a menet a Síp utca 12. lépcsőházából indult, átvonult a színpadon, bekanyarodott egy kis folyosóra, amely a nézőtérre vezetett. A folyosón új kellékeket – dárdát, pajzsot, zászlót, hadijelvényt, egyebet – vettek fel […] majd a folyosónál levő második lépcsőházon visszamentek a színpadra.”
A színházi előadásoknak 1944 márciusában Budapest német megszállása vetett véget.
A színház egykori tagjait munkaszolgálatra hívták be, gettóba zárták, haláltáborokba hurcolták. Az OMIKE Művészakció mártírjainak emléktábláján száztizenegy színész, rendező, író, zeneszerző, képzőművész, operaénekes, zenész neve olvasható. A holokauszt áldozata lett Berky Harry, Bondi István, Csergő Hugó, Erődi Jenő, Éri Halász Imre, Fenyő Árpád, Gárdonyi Lajos, Gonda Jenő, Harmath Imre, Mihály István, Mohácsi Jenő, Nagy György, Radó Sándor, Sík Rezső, Steinhardt Géza, Szécsi Hédi, Szigeti Jenő, Szomory Dezső. Megölték Sziklai Jenő színházigazgatót, Feld Irén színésznőt, Roboz Imrét, a Vígszínház gazdasági vezetőjét. Forgács Rózsi megmérgezte magát. Lakner Artúrnak örökre nyoma veszett.
Gajdó Tamás