„Emigráns lettem. Amit magyar költőként önmagamon építettem, elveszítette talaját.” Balázs Béla sorai, melyeket azután fogalmazott meg, hogy 1930-ban Berlint elhagyva Moszkvában telepedett le, mindazokra érvényes, akik politikai okokból hagyták el hazájukat, szellemi és kulturális környezetüket. A magyarországi zsidó emigránsok közül sokan emigrációjuk ideje alatt is folytatták a Magyarországon megkezdett alkotó tevékenységüket, és többeket közülük az első világháború utáni modern magyar kultúra alakítójaként tartunk számon, jó néhányan világhírűek lettek. Az emigráció jelentette az irodalmár Balázs Béla és Biró Lajos, a képzőművész-építész Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, a fizikus Szilárd Leó, a pszichoanalitikus Gyömrői Edit, a filmrendező Korda Sándor pályája egyfajta másodvirágzását.
A magyarországi zsidó emigránsok nagy része közvetlenül a Tanácsköztársaság összeomlása után, Bécs irányában hagyta el az országot. Többségük pontosan tudta, hogy a jobboldali-szélsőjobboldali politikai tisztogatásnak elsőként esne áldozatul: zsidó származásáért és baloldali, illetve haladó gondolkodásáért. A hatalomra került konzervatív, nacionalista politikai elit tudatosan élt az antiszemita, kirekesztő politikával – ezt mutatja az 1920-ban elfogadott numerus clausus törvény is –, amelynek egyik oka az volt, hogy a trianoni békeszerződésbe foglalt veszteségért és a Tanácsköztársaságért egyaránt a hazai zsidóságot tették felelőssé.
Lengyel József, Bécsi portyák, 1970
„Úgy terveztük, hogy a Pozsony-bécsi villamosra szállunk fel Deutsch-Altenburgnál. Végül így is történt, de mégis egész másképp, mint terveztük... Mert a határon elfogtak bennünket, és így osztrák csendőrkísérettel utaztunk, és elszállásolásunkról a Polizeipräsidium gondoskodott. [...] megint csendőrkísérettel Karlstein a.d. Thayára utaztattak [...]. Aztán visszakerültem Karlsteinból Bécsbe, de már csak 1920 tavaszán. [...] A rövidlejáratú tartózkodási engedély meghosszabbítását (gondolom, három hónapra szólt) Presser rendőrfőtanácsos úr minden alkalommal megtagadta. Keményen, szigorúan, megvesztegethetetlenül. Ezután az emigráns elment egy bizonyos ügyvédhez [...]. Ennek az ügyvédnek mindig, kivétel nélkül mindig, sikerült a tartózkodási engedély meghosszabbítását elérni. A művelet pénzügyi részét – úgy emlékszem – Landler Jenő intézte, havi átalányban fizette a kitűnő jogászt, aki úgy tudtuk, a szigorú rendőrfőtanácsos sógora volt.”
Többféle útvonalon távoztak az emigránsok. Az egyik út Nyugatra vezetett Bécsen vagy Prágán keresztül, a másik Keletre, Erdélyen át Moszkvába, vagy egyenesen Moszkvába, illetve jó néhányan (például Balázs Béla első felesége, Hajós Edit) Jugoszlávián és Itálián át jutottak Nyugat-Európába. Bécs nemcsak közelsége és a német nyelv miatt jelentette az első állomást, hanem azért is, mert a szociáldemokrata osztrák kormány a politikai menekülteket nagyobb tömegben is befogadta. Sokan Bécsben telepedtek le, mások viszont csak átmeneti állomásnak tekintették a várost, és Berlin felé utaztak tovább hamis papírokkal vagy ismét illegálisan, mint Moholy-Nagy László.
Nem csak a Tanácsköztársaság közvetlen bukása után volt emigrációs hullám, a két világháború között több időpontban vándoroltak ki Magyarországról, a húszas évek második felétől már egyértelműen gazdasági motivációval.
A Tanácsköztársaság bukását követően, 1919–1920-ban elsősorban a forradalmakban aktívan résztvevők vagy az azzal szimpatizálók hagyták el politikai menekültként az országot, köztük számos kiváló művész (Tihanyi Lajos, Berény Róbert, Biró Mihály) és író (Barta Lajos, Balázs Béla, Gábor Andor, Biró Lajos), a szociáldemokrata illetve a kommunista párt tagjai, a Vörös Hadsereg katonái, munkások, értelmiségiek.
1920-ban a numerus clausus törvény kihirdetését követően több ezer zsidó diák, illetve fiatal értelmiségi indult elsősorban nyugat-európai egyetemek felé.
Gantner Eszter