A 20. század elején induló nemzedék zsidó tagjainak részvétele az irodalmi-szellemi életben számos rokon vonást mutat, ahogy egyéni sorsuk is. Az első világháborúban frontharcosok vagy haditudósítók, az őszirózsás forradalom, majd a proletárdiktatúra idején a sajtó munkatársai és részben politikai színezetű, de inkább kulturális, oktatási, művelődési szervezetek tagjai. Lukács György közoktatásügyi népbiztos-helyettes, Balázs Béla a Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi ügyosztályának vezetője, Biró Lajos az Írói Direktórium tagja, Faragó Miklós a Sajtó Direktórium tagja, Ujvári Péter az Országos Ismeretterjesztő Bizottság irodalmi osztályának vezetője, a Marx-fordítások főlektora. Hatvany Lajos 1918-ban Károlyi Mihály mellett a Nemzeti Tanács választmányi tagja, a Vörösmarty Akadémia egyik alapítója – az Akadémiát a Tanácsköztársaság feloszlatta.
Déry Tibor, Ítélet nincs, 1967–1969
„19-ben beválasztottak vagy kineveztek az Írói Direktóriumba, s én kifelé gőgösen, lelkemben annál megrendültebben fogadtam írói voltomnak ezt az első hivatalos elismerését; legfiatalabb – huszonöt éves – tagja voltam annak a testületnek, mely a magyar irodalom sorsát a kezébe vette, nemsokára ki is ejtette.”
A proletárdiktatúra bukása, 1919 augusztusa után, a Tanácsköztársaság sajtójának vizsgálata alapján, hamarosan készültek már az újságírók ellen indított nyomozások és perek, az újságíró egyesületből való kizárások. Az érintettek egy része már elhagyta az országot.
Kaczér Illés, 1953
„[...] dunántúli utamról érkeztem meg [augusztus végén, szeptember elején Bécsbe] kissé hebehurgyán nyáriasan. A felöltőmet Pesten hagytam, az esőköpenyemet Székesfehérváron, a kalapomat Kaposváron, a kesztyűmet Sopronban. A kézibőröndömet pedig a Lajta túlsó partján tettem le, pontosan tudom, hol: a hídtól kissé balra, két bokor közé a kavicsra, hogy át ne ázzon a feneke. A híd innenső oldalán állt magasra vont szuronnyal a magyar katona, a túlsó oldalán az osztrák katona: ahogy loccsant a víz, a puska ravaszára illesztették az ujjukat, és figyelemmé merevedtek. A csempész megállt a vízben és nyaka közé húzta a vállát. Azaz csak húzta volna, ha nem ültem volna a nyakában. Száz koronát fizettem neki, vagyonom oroszlánrészét, ha átvisz a túlsó partra. Derekasan megszolgálta: száraz lábbal léptem át a Lajtán. Amikor letett, azt mondta, csak várjak, hozza a bőröndöt. Csak vártam. Nem hozta. Mindenem benne volt, amit még nem hagytam el a szaladásban [...]. Ha jól meggondolom, ez a tehermentesség, ez a könnyed nyáriasság mentette meg a bőrömet. A bőröndös embereket akkoriban könyörtelenül tolták vissza a határon, én azonban három kordonon is átjutottam, mert se ingem, se kalapom, csak lóbálgattam ott Bécsújhelyen a kezemet, a kezemben a tértijegyet, mint aki épp átruccan Bécsbe, de az esti vonattal biztosan visszajön. Azóta sem mentem vissza. [...] a magyarok újságalapításról kezdtek beszélni. Karácsony előtt már benn ültem a Bécsi Magyar szerkesztőségében, és írtam vezércikkeimet Horthy-ország ellen.”
Szalai Anna