A magyar fotográfiát az 1900-as évek elejétől 1945-ig döntően határozzák meg a zsidó származású alkotók. S ezen nincs is mit csodálkozni: a fényképezés a polgárság találmánya, a fotográfusság polgári foglalkozás. Ráadásul izgalmas, a kreativitásnak is tág teret adó munka.
A 19–20. század fordulójától jó fél évszázadig a fotográfus úgy művelhetett tisztes ipart, hogy a szakma keretei szinte minden irányban nyitva álltak előtte. Miközben a mesterek a műtermeikben megrendelésre portrékat készítettek, művészi fotográfiákat is alkottak, dokumentálták a mindennapokat, az utca életét, s esetleg még ott voltak a legfontosabb eseményeken is mint tudósítók. Számos nevet említhetnénk példaként Székely Aladártól, Rónai Dénesen át Erdélyi Mórig. Talán a század első felének egyik legkiválóbb fotográfusa, Pécsi József szerteágazó munkássága jellemzi a legplasztikusabban a helyzetet. Pécsi jól menő műtermet működtetett, rendszeresen kiállított művészeti fotográfiákat, számon tartjuk mint a reklámfényképezés egyik teoretikusát, elméleti munkássága mellett megteremtette a szakmai oktatást, s maga is tanított. Ha emigrál, valószínűleg semmi sem menti meg a világhírtől. Így üldöztetés, majd bujkálás, a háború után elszegényedés és mellőztetés lett az osztályrésze.
Pécsi József, Székely Aladár, 1927
„Székely Aladár neve összeforrt a magyar fotografálás újabb kori fejlődésével. Érdemeit különösen a fiatal fényképész nemzedéknek kell kellőképpen méltányolni, mert Székely Aladár alakította át hosszú évek szívós, akadályt nem ismerő munkásságával a közönség maradi ízlését, és keltett fel benne érdeklődést és szeretetet a modern magyar fotográfia iránt. [...] Híven kitartott elvei mellett, melyekkel sikerült az akkori időkben még sok tekintetben alacsony színvonalon álló, elavult portré-fotográfiát fölényes technikájával és leszűrt ízlésbeli felfogásával az iparművészetek magasságába emelni.”
Már a tízes és húszas évek zsidó fényképészei között szép számmal találunk női alkotókat. S ez korántsem véletlen. A többszörösen hátrányos helyzetű tehetséges nők számára ez a szakma rendkívül vonzó volt, hiszen az emancipálódás lehetőségét nyújtotta. A numerus clausus idején sokaknak szinte az egyetlent. Csak néhány név az imponáló sorból: Laub Juci, Aczél Márta, Kálmán Kata, Reismann Marian, Wellesz Ella, Besnyő Éva, Miklós Jutka, Ergy Landau (Landau Erzsi), Rogi André (Klein Rózsi).
Közülük többen már a 20. század első évtizedeiben Nyugat-Európában (is) tanultak vagy dolgoztak – Angelóhoz (Funk Pál) vagy Székely Aladárhoz hasonlóan. Voltak, akik végképp el is hagyták az országot, s közülük sokan – Besnyő Évától Rogi Andréig – híresek lettek. Az 1945 utáni magyar fotográfiát is meghatározták az idősebb és ifjabb női fényképészek: Zinner Erzsébettől Ács Irénen át Keleti Éváig számosan.
A két háború között működő zsidó fotósok közül sokan tartottak fönn kapcsolatot a szellemi progresszióval s más műfajokban működő haladó szellemű alkotókkal. Máté Olga műterme – ezt vette át később Haár Ferenc, majd Reismann Marian – a Vasárnapi Kör találkahelye volt a századelőn. Kálmán Kata és művész-teoretikus férje, Hevesy Iván a Madzsar Alice mozgásművészeti iskolájában talált egymásra a két háború között.
A szociofotó volt a két háború közti magyar fotográfia egyik meghatározó irányzata. A húszas évekre egyre inkább anakronisztikussá váló, hamisan művészkedőnek tartott piktorializmussal szemben a szociofotó nemcsak témájában, hanem a korszak művészeti avantgárdjához csatlakozva, megformálásában is tabukat döntögetett. A baloldali népi írókhoz, valamint a hazai és a nemzetközi politikai progresszióhoz szorosan kapcsolódó szociofotót lényegében a magyarországi zsidó fényképészek teremtették meg: a szorosabb és lazább alkotóközösségek, illetve a függetlenül működők (például Escher Károly). A Kassák vezette Munka fotókör tagjai (Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bruck László, Gönci-Frühof Sándor, Haár Ferenc, Lengyel Lajos, Schmidt Anna és Tabák Lajos) mellett, a Sarló mozgalomhoz kapcsolódó (főként a Felvidéken fényképezők, többek között Blüh Irén vagy a sokoldalú Szélpál Árpád), s az Ortutay Gyula nevéhez köthető Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma köré csoportosulók (Kárász Judit, Langer Klára, Sugár Kata vagy az orosházi, s viszontagságos évtizedek után Spanyolországban letelepedett és befutott Müller Miklós) írták a magyar fényképezés történetének ezt a fontos fejezetét.
A szociofotósok közül sokan aktív nemzetközi kapcsolatokat ápoltak, felvételeik a nyugati baloldali sajtóban is megjelentek. Blüh Irén több képét használta híres montázsaihoz John Heartfield, akinek egyébként egy ideig asszisztense volt a kiváló fotóriporter, Reismann János, Marian testvére.
Szarka Klára, Egy évszázados ember – Tabák Lajos fotográfus, 2004
„[...] meglátogatta Reismann Marian, a húga. Tudtam, hogy ő is fényképez. Szolnokon beszélgettünk arról, hogy ő is Bécsben lesz a munkásolimpián, s majd Bécsben találkozunk. Reismann János, Marian bátyja is Bécsbe jött, ott ismerkedtünk meg, és ott beszéltünk arról, hogy közösen dolgozhatnánk is. Reismann Jánossal teljes mértékben megegyezett a világnézeti felfogásunk. Elmondta, hogy Berlinben dolgozik az Illustrirte Zeitungnál, és szeretne a cigányok életéről riportot csinálni, egy képsorozatot, s emiatt majd el fog jönni hozzám Szolnokra. Így is lett. Együtt dolgoztunk. Ő is fényképezett, én is. S az én laboromban dolgoztuk ki a negatívokat.”
Gyakran állítják szembe a szociofotóval a magyaros stílusnak nevezett irányzatot. Fotográfiai szempontból ez az elsősorban, de nem kizárólag művész-amatőrök művelte irányzat is meghaladta a piktorializmust. Csakis fotográfiai eszközökkel, elsősorban a fény bravúros kezelésével kívántak művészi hatást elérni. Tükörfényes kópiák, tökéletes kompozíciók, az ellenfény és a lágyítás gyakori használata, s a szó hétköznapi értelmében vett szép legfontosabb artisztikus célként jellemezte az irányzatot. Kedvelt témaként jött szóba az idilli népi élet és a felmagasztalt magyar táj. A technikailag perfekcionista s művészi attitűdje, valamint témája miatt a hatalom által is elfogadottabb – de különösen 1945-ig külföldön is roppant sikeres – irányzat hatása a háború után is évtizedekig nyomon követhető a magyar fotográfiában, zsidó (Vadas Ernő) és nem zsidó (Dulovits Jenő) fotográfusok munkáiban.
Rónai Dénes, A magyaros stílus, 1930
„Mi, magyar fotografusok és amatőrök azért értünk el újra a népies genre-képekhez, mert szeretjük, bámuljuk népünk ősi erejét, kitartását, festői – képszerű szépségét. [...] A mi lelkünk a ’Neue Sachlichkeit’-ra nem alkalmas. A mi lelkünket a tárgyilagos látás halálra dermeszti.”
A 20. századi magyar fényképezésben a műtermekben folyó szolgáltató fotó, a magyaros stílus, a szociofotó mellett a riport területén is szép számmal találhatni tehetséges zsidó fotográfusokat. A népszerű Színházi Élet lapjain – a fotóműterem-tulajdonosként is hosszú ideig sikeres – Angelo felvételeit, aki külföldi kitérők után Magyarországon maradt, s Gyenes János (Juan Gyenes) munkáit, aki Spanyolországban vált nagysággá a háború után, később német, majd amerikai lapok fotós sztárjává lett, és Munkácsi Mártont is segítette a pályáján.
A hírnevet szerzett magyarországi zsidó fotográfusok listája imponálóan hosszú.
Mindegyiküket nyílt vagy burkolt kényszerrel taszította el magától Horthy Miklós Magyarországa. A távozás okai között említhetjük a növekvő antiszemitizmust, a zsidók tanulásának korlátozását, a baloldali elkötelezettségűek diszkriminációját s a provinciális hazai kulturális és sajtóviszonyokat. A zömmel polgári (leginkább kispolgári) családokból származó, apolitikus vagy inkább baloldali érzelmű, tehetséges fiatal és kevésbé fiatal alkotók számára a húszas évek Magyarországa egyre inkább fenyegető börtönné vált. A magyar konszolidáció reakciós, soviniszta és korlátolt szellemisége nem sok jóval kecsegtetett. Budapesttel szemben Berlin, Párizs és később New York esélyt adott arra, hogy ki-ki megpróbálhassa magát a világ élvonalában. A virágzó fotóügynökségek keresték a fényképezőket. A berlini Dephotnál és a német lapoknál több Magyarországról kirajzott fotós is lehetőséget kapott, Munkácsi Mártontól Capáig.
Kincses Károly – Kolta Magdolna, 97 év a XX. századból: Stefan Lorant, 1997
„[...] három hét múlva kijött az első szám, rögtön felment negyedmillióra a példányszám. Ez volt a Weekly Illustrated. Az első számban van kép Kertésztől, Brassaïtól, Moholy-Nagy Lacitól, az összes barátaimtól. Egy magyar lap volt angolul.”
A húszas évektől Berlin, illetve Németország volt a vonzó célpont a magyarországi zsidó fotográfusok számára: a színvonalas újságok, a fotóügynökségek, a pezsgő kulturális élet s az a tény, hogy a német nyelv ismerete általános volt ebben a körben, sokakat ösztökélt arra, hogy a leginkább ismerős német kultúrkörben próbálkozzanak egzisztenciájuk, művészi karrierjük megalapozásával. A legnagyobbak, mint Kertész, Capa, Moholy-Nagy, Munkácsi is errefelé indultak. A náci hatalomátvétel aztán szétszórta a magyar emigránsokat. Legtöbben Párizsba készültek, de volt, aki már akkor Londonba, illetve az Egyesült Államokba távozott. Stefan Lorant (Lóránt István) Londonban lett 1938-ban a Picture Post szerkesztője, és sokak szerint a klasszikus képriport föltalálója.
Ugyanekkor alapította Londonban az egyik legjelentősebb fotókönyvkiadót, a Focal Presst a szombathelyi születésű fotográfus, Kraszna-Krausz Andor.
A német megszállásig Párizs lett a magyar központ. Itt vált elismert művésszé Kertész, innen indult Capa karrierje is. Müller Miklós barátja és munkatársa, Lucien Hervé (Elkán László), aki aztán az építészeti fotó meghatározó alakjaként vált híres francia művésszé, a francia ellenállásban is részt vállalt. A legendás Rapho ügynökséget itt alapította 1933-ban a kisvárdai születésű Charles Rado. Brassaï, Nora Dumas, Ergy Landau és Ylla, vagyis a félig magyar Kamilla Koffler, az egyik legnagyobb állatfotós is az ügynökség tagja volt.
Müller Miklós, A megszelídített fény, 1994
„Azon kívül, hogy spanyol vagyok és magyar, zsidó is vagyok. Zsidó, nem a soha nem gyakorolt vallás miatt, hanem az összes többiért: jóért és rosszért. Elismerem, hogy ez hülyeség, de minden zsidó sikert úgy érzek, mintha az enyém volna. Ugyanúgy, mint ahogy minden magyar vagy spanyol siker az enyém is. Következésképpen így, a hárommal sok sikert kellene sajátomnak éreznem. Micsoda boldogság, nem? Hát, azt hiszem, hogy nem.”
A harmincas évek végén, illetve a háború alatt sokan az Egyesült Államokban találtak menedéket, és ott folytatták a pályájukat: Munkácsi, Kertész, Moholy-Nagy és Lorant is.
Szarka Klára