1933 után a berlini emigráció is feloszlott. Párizs, London és a tengerentúl kínált újabb állomásokat, a munkásmozgalom elkötelezett harcosainak pedig Moszkva, az épülő új világ fővárosa, ahol az ideális társadalom helyett gyanakvással, félelemmel, társaik nyomtalan eltűnésével szembesültek.
A moszkvai emigráció politikai emigráció volt, a magyarországi zsidó írók, művészek is belekerültek a napi politika átláthatatlan útvesztőjébe, alkotómunkájukat ők maguk is politikai feladatnak tekintették.
Háy Gyula, Született 1900-ban, 1971
„Minden terv, darabjaimat színpadra vinni, lassan feledésbe merült. Ellenben az Isten, császár, paraszt tényleg megjelent az Állami Kiadónál. Formás, jelentéktelen kis könyvecske lett belőle. Ugyanebben az időben gyorsan halad a filmmegbízatásom. [...] A Mezsrabpom filmgyár dramaturgiáján két férfivel volt dolgom, mindkettő magyar: Gold Géza és Lengyel József. Goldról kevés beszámolnivalóm van. (És ne keressétek... Ő is áldozatul esett a véget nem érő Szent Bertalan-éjszakának.) Annál többet kellene beszélnem Lengyelről. Az ő ajtaján is kopogtattak egyik éjszaka, és neki is el kellett indulnia azon a hosszú úton, ahonnan rendszerint nem volt visszatérés. Nos, ő visszatért.”
A moszkvai emigráció szervezetileg is különbözött a többi emigrációs központtól. A Magyar Forradalmi Írók és Művészek Szövetségén kívül a Moszkvai Proletárírók Szövetségének is volt magyar csoportja, és a Szovjet Írószövetségben is vezető feladatot töltött be például Gábor Andor és Barta Sándor, a Forradalmi Írók Nemzetközi Szövetségében pedig Illés Béla. A Sarló és Kalapács című lapnak (1929–1937) mellékletén kívül Kiskönyvtár és Könyvtár sorozata is volt, az Új Hang című irodalmi és társadalmi folyóiratot (1938–1941) Barta Sándor és Gábor Andor szerkesztette, a moszkvai rádió 1932-től magyar adást is sugárzott. A magyar orgánumokon kívül oroszul, németül és más nyelveken is megjelentek az írók művei: versek, novellák, regények, színművek.
Sinkó Ervin, Egy regény regénye, 1961
„[...] ami Moszkvában magyar szépirodalom címen kiadásra került, annak nagyjában és egészében sokkal több köze volt a mindenkori változó pártvonalhoz, mint az irodalomhoz. Ezt legjobban bizonyítja az a tény, hogy amikor a második világháború végén, negyedszázados emigráció után a pártvezetőség Moszkvából hazatért Magyarországra, a moszkvai emigráció mennyiségileg egész impozáns szépirodalmi poggyászában alig akadt egy-két olyan, Szovjet-Oroszországban írt és kiadott regény, színdarab, novellás- vagy verseskötet, melyet maga a párt szükségesnek vagy helyénvalónak tartott volna Budapesten újra kinyomatni. Ebben a tényben kifejezésre jut a Moszkvába emigrált magyar forradalmi írónemzedék egész tragédiája. Mert voltak a moszkvai magyar emigrációban tehetséges, sőt rendkívül tehetséges prózaírók és költők. [...] Aki Zürichben, Bécsben vagy Párizsban élve mint művészember kísérte figyelemmel a Moszkvában élő pártírók és -költők írásait, az legjobb esetben igyekezhetett belátni, hogy az ilyenféle irodalom politikai szempontból célszerű vagy elkerülhetetlen, de ha sikerült is ezt elhitetnie magával, akkor is csak e pártirodalom ellenére őrizhette meg hitét a párt új embert teremtő, az emberi szellemnek szárnyat adó, szellemileg felszabadító hivatásában.”
Szalai Anna