Balázs Béla

Az Emigrációs karácsonyi éneket az a Balázs Béla írta, aki egy sikeres pályafutást hagyott maga mögött, amikor 1919 őszén hamis papírokkal, Naplója szerint „festett bajusszal, pofaszakállal és szemöldökkel, lekent frizurával, kimaszkírozva” elhagyta az országot. A mérleg: 1908-tól állandó megjelenés a Nyugatban, két verseskönyv, drámák, színpadi játékok és novellák egyenként és kötetekben, teoretikus munkák, két nemzeti színházi bemutató és két operaházi, Bartókkal. Egy elkötelezett kiadó, Kner Imre, aki Bécsben is támogatja majd és egy hűséges közönség.



Mindezen felül hasonlóan gondolkodó munkatársi-baráti közösség (Vasárnapi Kör) és ráadásul stabil kritikai reflexió Lukács György személyében, aki kötetbe is gyűjtötte Balázs munkáiról szóló írásait – ez jellemezte Balázs utolsó magyarországi éveit. A két utóbbi vele tartott az emigrációba is, igaz, Lukáccsal való viszonya megromlott, a társaság pedig, noha Bécsben még megpróbálták felújítani az összejöveteleket, közös indíttatást, életre szóló élményt és egymás iránt nem múló szeretetet hordozva bár, de szétszóródott. A kommunizmust ekkor vallásaként vállaló Balázsnak, aki a proletárdiktatúra idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon az irodalom és a színház ügyeit intézte, menekülnie kellett.


Üldöztetését pozitívan fogta fel. Emigráns társai egy részétől eltérően neki első pillanattól kezdve volt megélhetése, munkája. Korábbi műveit kiadogatták németül is, már 1920 tavaszán színházi bemutatója volt Bécsben (Halálos fiatalság), folyamatosan dolgozott az emigráció lapjaiba, a novellák, tárcák után hamarosan a versek is megindultak. „Német író lettem. Sok cikkem, könyvem, darabom, filmem jelent meg német eredetiben” – írta önéletrajzában. 1920-ban közös könyvet írt a norvég Karin Michaelisszal (Túl a testen). 1922-ben Kolozsvárt megjelent és az emigráció köreiben különlegesen szeretetteljes fogadtatást nyert még a háború alatt kezdett regénye, az Isten tenyerén.

1922-ben érdekes megbízatást kapott, Marietta Lydis, görög milliomos nő képeihez írt tárca nagyságú meséket. A már korábban is gazdagon burjánzó mesélőkedv megújulásaképpen ebből lett a kínai mesék könyve. A pálya tehát nem szenvedett törést. De a magyarsághoz kötő szálakat mégsem vágta el. Nem szűnt meg foglalkozni a magyar irodalommal, amelynek több cikket, előadást is szentelt.


Személyes sorsában, művészetében is előrelépést várt. 1922-ben, új korszakának sikereit betakarítva így írt naplójában: „Most kell előbbre mennem. De nem hiszem, hogy én már másképp írjak, mint ahogy eddig (ha csak nem egyszerűbben), de mást.”

Ennek a másnak a lehetőségét hozta meg hamarosan a film. A két-három éven keresztül rendszeresen írt filmkritikák tapasztalata a korábbi művészetelméleti írások hátterén megteremtette a filmesztétika megalkotásának szükségét és lehetőségét.


1926-ban berlini filmesek meghívására elhagyta Bécset. Elkötelezett kommunistaként belépett a Német Kommunista Pártba, a munkásszínpad művészeti tanácsadója, országos szinten vezetője lett, a mozgalom lapját éveken keresztül saját költségén adta ki. Színházelméleti, filmesztétikai cikkeket közölt, írásai kolozsvári és kassai lapokban is megjelentek. Írt verset, színpadi művet, prózát, munkásságának centrumába azonban a film került.



Az elmélet- és forgatókönyvírás, elkészült filmek rendberakása, tanácsadás és egyszer-kétszer még rendezés is csakhamar meghozta számára a világhírt. A filmes szakma befogadta, tisztelte, tanult tőle, életútjának további állomásait filmes megbízatások-meghívások határozták meg. Korda Sándortól Pudovkinig, Brechttől Eisensteinig a legnagyobbakkal dolgozott együtt vagy cserélt gondolatot. A némafilm elméletét 1930-ban követte a hangos filmet a teóriába bedolgozó A film szelleme.

1931-ben meghívást kapott a moszkvai filmfőiskolára. Felkérték egy a Tanácsköztársaságról szóló film rendezésére. A Szovjet Írószövetség tagja lett, szovjet filmek alkotói között is megtaláljuk. A pálya látszólag tovább ívelt felfelé. A hétköznapok azonban egyre sötétebbek.


Írásai folyamatosan megjelentek magyar és német nyelvű lapokban, munkatársa lett az Új Hangnak, meséit, ifjúsági regényeit, újabb filmes munkáit németül és oroszul is kiadták. A háború elől a magyar kolónia több tagjával együtt őt is Kazahsztánba evakuálták, ahol ottani népmesékből állított össze egy kis kötetet. Mindezt állandó támadások közepette.


A folyamatos külföldi siker dacára, amint vége a háborúnak, kincsekkel megrakodva, hírneve tudatában, hazafelé készülődik. Negyedszázad után nem könnyű feladat. 1949-ben kiadta az összefoglaló Filmkultúrát. Könyveit Európa szinte minden nyelvére lefordították. Bár a magyarországi fogadtatás nem volt ellentmondásmentes, 1949-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, és az utókor egyet-mást már pótolt az adósságokból.



Lenkei Júlia