Mordechai Avi-Shaul

Kivándorlásának története
Nagyapám, ahogyan tőle hallottam, igen kalandos úton jutott el Palesztinába. Egyszer mesélte el nekem az útját, és akkor sajnos nem jegyeztem föl rögtön, tehát még az évszámokban sem lehetek száz százalékig biztos. Az tény, hogy a családban a Prónay-különítmények zsidók és kommunisták ellen elkövetett gyilkosságai után érlelődött meg a kivándorlás gondolata. Habár erősen vallásos család volt nagyszüleim mindkét családja. Eszter, Mordechai édesanyja, sokáig lakott kivándorlása után a Meá Sáárim negyedben Jeruzsálemben, és egyébként is nagyon szigorúan megtartott minden vallási előírást, a levelei tele vannak kihagyott betűkkel, férje, aki halála idején sakter volt, 1918-ban, negyvenvalahány éves korában meghalt, és a dédanyámnak egyedül kellett a hét gyerekét eltartani: cipőfűzőt és ehhez hasonlókat árult egy Dob utcai kapualjban.


Mordechai nagyapám maga rabbinak készült (mellesleg tanárnak is), de a másik ágon, ahol szintén sok rabbival büszkélkedhettek a fölmenők között, Lea nagyanyám ágán a szegedi zsinagóga egyik fontos rabbi tisztségviselője volt az ükapa, és habár dédapám, Seelenfreund Salamon (Slomo) művészetében a dekorativitás egyik fontos eleme a vallásos motívumokkal teli tárgyak készítése és díszítése, érezhető munkáiban a világi képzelőerő tobzódása, a vallás ugyan fontos témát adott neki, de művészetének legalább olyan fontos impulzust adott a szecesszió.


Mégis, sok gyökérrel, erősen kötődtek a magyar kultúrához. Ez a kötődés nagyapám és nagyanyám esetében halálukig megmaradt, sőt fokozódott, amit tovább erősített, hogy édesanyám, Bruria Avi-Shaul, aki 1922-ben Jeruzsálemben született, a második világháború után édesapámmal, Forgács Marcellel, többek közt világnézeti okokból, „visszament” Magyarországra: egy olyan országba ment vissza, ahol sohasem élt (ez sok baj forrása lett később), de ily módon szülei kapcsolata a magyar kulturális élettel, újságok, könyvek, látogatás formájában mindvégig megmaradt. Slomo Seelenfreund sokáig nagyanyám minden születésnapján (1899. szeptember 30-án született) elszavalta neki Petőfi Sándor versét, a Szeptember végént, a magyar költőket olvasták, értékelték és szerették, végül nagyapám Arany János, József Attila, Radnóti Miklós, Babits Mihály, Petőfi Sándor fordítója is lett. Biró Lajos, A bazini zsidók című történelmi regényét is lefordította héberre.


A dolog mégis úgy kezdődött, hogy Mordechai nagyapámnak nem szereztek papírokat. Ő úgy mesélte nekem, 1986-ban, amikor édesanyám halála után hónapokat töltöttem vele, és ez az egyébként zárkózott ember, aki olyan csodálatosan tudott mesélni, a Ramat Efal-i öregek otthonában megnyílt előttem, az unokája előtt, mert sok mindent elmesélt, vagy inkább csak kicsúszott a száján, de rögtön közölte, féltékenyen, hogy „ezt nem írhatod meg”, mert ő maga akarta ifjúsága történetét megírni, éspedig abban a könyvben, amit a „cigány nagymamájáról” tervezett. Ez most egy kis kitérő lesz, nem hosszú. A cigány nagymama, ahogy a családban nevezték, paradox módon erősítette Magyarországhoz, a magyar kultúrához való mély, és haláláig tartó kötődését. Az ő adai (Vajdaság) nagymamáját, az én ükanyámat, aki libatöméssel tartotta el a családját, a családban „cigánynak” nevezték, a legenda szerint a csúnyasága és a fekete bőre miatt. Egy másik fotó is van róla, azon úgy néz ki, mint egy feketekendős öregasszony, aki éppen kijött a falusi templomból.


De nagyapám úgy érezte, több van e mögött, kutatott az ő dédapja derecskei nyomai után, és úgy találta, nagyon is lehetséges – ami mások szerint lehetetlenség volt –, hogy egy őse, akit nem választottak meg rabbinak, cigánylányt vett feleségül. E köré a motívum köré építette volna ifjúsága regényét – és mivel sohasem írta meg, én, mint motívumot, hézagos tudásommal, beépítettem Zehuze című családregényembe. Sok történet maradt fönt a cigány nagymamáról, aki nagyon talpraesett asszony volt, és a jegelt és kitömött libákat – amit bérmunkában tömetett a faluban lakó asszonyokkal – Bécsbe küldték, tehervonaton, expressz. Lényegében ő volt a családfenntartó, mert a férje inkább csak a szent könyveket bújta.

Tehát, mint mondtam, a dolog úgy kezdődött, hogy Mordechai nagyapámnak az én dédapám – Slomo Seelenfreund, aki nem tartotta túl sokra nagyapám családját – nem szerzett kivándorlási papírokat, hanem csak feleségének, fiának, nagyanyámnak, és Shaulnak, nagyapám fiának, aki még Budapesten született, 1920-ban. Jellemző módon, amikor megérkezése után nagyapám látta, hogy Palesztinában igenis élnek arabok, „arab testvéreink”, ahogyan első levele egyikében nevezte őket, és az a képzete alakult ki, hogy éppenséggel ezek az arabok, a beduinok, a fellahok élnek úgy, mint a bibliai zsidók, saját, új nevét is, úgymond arab szokás szerint, elsőszülött fiáról vette föl, és Shaul apjának nevezte el magát. Talán itt kezdődött világnézeti távolodása a vallásosságtól. A másik impulzus – miközben látta a Palesztinában kibontakozó modern zsidó közösségi élet progresszív vonásait is – a kapitalista mentalitással szembeni óhatatlan ellenszenve volt.

Shaul, csecsemőként ott élt a fiatal párral Zentán, ahol nagyapám a zsidó iskolában kapott tanítói állást, miután elvégezte a zsidó tanítóképzőt Budapesten.


Nagyszüleim nagyon szerették Zentát, és szívesen maradtak volna ott is, de aztán az első numerus clausus törvények és a Prónay-különítmények garázdálkodásai után úgy érezték, nem maradhatnak. Nagyapám nagy élvezettel mesélte el, milyen kasztok és különbségek voltak a zsidóság között is, miféle titkos zsidó hierarchia volt Magyarországon, a nyugati, gazdagabb famíliák hogy lenézték a keleti, szegényebb, „paraszti” zsidó családokat. Az „oberlenderek” (Nyugat-, Északnyugat-Magyarország, Dunántúl), az „unterlendereket” (Kelet-Magyarország, Kárpátalja, Erdély, Vajdaság, a mai Szerbia). Valóságos mezaliansznak számított, ha egy oberlender lány egy unterlender fiúhoz ment feleségül, és így volt ezzel dédapám is, aki ugyan kis berzenkedéssel hozzáadta imádott lányát a nagyapámhoz, akiből a véleménye szerint legfeljebb tanító lehetett valahol, és nem nagy tudós vagy művész, esetleg csodarabbi.


Később, már Palesztinában, ez megváltozott, és a két férfi remekül együttműködött, sok szép könyvet és képet alkottak együtt, nagyapám verseihez dédapám gyönyörű rajzokat készített.


De ebben a nehéz helyzetben mégis otthagyták, magára, ami neki haláláig nagyon fájt, és így a saját szakállára kellett elindulnia erre a nem veszélytelen útra. Az első világháború után a térképet Trianonban újrarajzolták, és neki át kellett szökni a határon, mert a szerb királyságon át akart a Földközi-tengerhez jutni. Levelezésben maradt a feleségével, aki szüleivel és kisfiával Alexandrián keresztül jutott el Haifába, és telepedtek le először Jeruzsálemben, ahol később, 1922-ben, az óvárosban édesanyám, Bruria is megszületett.

Nem sokkal a határ átlépése után nagyapámat mint magyar kémet a szerb hatóságok letartóztatták, és megverték, sorsa igencsak bizonytalannak látszott. Akkor – és én a könyvemben Szabadkát írtam, de csak azért, ezt be kell vallanom, mert ez volt az egyetlen olyan város, amelyet ismertem, és amelynek régi zsinagógájában, amikor ott jártam, színházi előadásokat tartottak (magam is részt vettem mint dramaturg több ottani színházi fesztiválon, a nyolcvanas évek második felében, Palicson és Szabadkán) – a zsidó hitközség tudomást szerzett nagyapám letartóztatásáról, és lefizették a szerb csendőrparancsnokot, aki engedélyt adott nagyapámnak, hogy szombaton imádkozni a zsinagógába mehessen. Be is ment, gondolom, imádkozott is, de nem ott jött ki, ahol bement, hanem egy hátsó kijáraton, és a szerb csendőrség (hogy mi volt a szerb nevük, csendőr vagy rendőr, azt nem tudom, úgy mesélem, ahogyan emlékszem nagyapám elbeszélésére), szemet hunyt a szökés fölött. Bár nagyapámnak nyilván nem estek jól a pofonok, amiket ott kapott, emlékeiben mégis úgy élt ez az eset, mint mulatságos történet arról, hogy sohasem úgy történnek a dolgok, mint ahogy képzeljük, még a pofonokat is tudta kívülről nézni, bár eléggé csodálkozott, amikor az első elcsattant. Még kivégzéssel is fenyegették. Pénzt is kapott, talán még bevándorló passzust is az ottaniaktól, mert – maga is Alexandrián keresztül, hosszú hajóút után – 1922 elején megérkezett Palesztinába, és családja nem vetette ki.


Ezen a hosszú hajóúton kapta az első leckét hazafiságból. Ő úgy gondolta, hogy zsidó zsidótól nem lop, ezért minden értékét kint hagyta az asztalon. Másnapra az összes pénze eltűnt. Attól fogva vigyázatosabb volt az értékeivel. Jeruzsálemben nemsokára fontos munkát kapott: együttműködött Hugo Bergmannal egy konkordancia-szótár megalkotásában, cikkeket írt a helyi és az otthoni lapokba, verseit is közölni kezdték, sőt a Habima, ha jól tudom, a harmincas évek elején [1933], bemutatta Feuchtwanger Jud Süss című regényéből készített drámaadaptációját, ami könyv alakban is megjelent.


Eltartani magát a tanításból próbálta, közkedvelt tanár volt.


Fokozatosan adta föl vallásos gondolkodását, és Spinoza tanulmányozásán keresztül jutott el egyfajta filozofikus világnézetig, amit később – bár soha nem volt tényleges tagja a kommunista pártnak – marxista, leninista, sőt némely leveléből kitűnik, sztálinista nézetekkel egészített ki. Mint minden emberé, az ő világnézete sem volt homogén: elsősorban az emberi méltóság védelmét tartotta fontosnak, ennek mélyen vallásos gyökerei is voltak nála, mint ahogy haláláig olvasta a Talmudot is, ha egy-egy szó vagy gondolat eredetét akarta kikutatni: nagyon alapos, talán túl alapos ember volt, ez az alapossága akadályozta meg talán abban, hogy ifjúsága történetét megírja. A baloldali, kommunista mozgalmakhoz felesége, Lea Jedidia hatása alatt került egyre közelebb – bár ami a mozgalmi munkát illeti, erősen konspiráltak, hogy ő ne keveredjen bele. A később Mordechait Palesztinába követő két öccse tagja volt az angolok ellen harcoló illegális kommunista pártnak, ki is utasították mindkettejüket az országból, így visszatértek Magyarországra, két húgukkal együtt. A Mandelek összesen heten voltak testvérek – ebből hárman Palesztinában maradtak, négyen pedig, a harmincas évek második felében visszatértek Magyarországra, nem sejtve, hogy mi vár ott rájuk. A konspiráció olyan jól sikerült, hogy ő sokáig nem vett észre semmit, vagy úgy tett, mintha nem venne észre semmit, és magas kapcsolatai révén elérte, hogy öccseit, a rájuk váró súlyos börtönbüntetés helyett kiutasítsák az angol hatóságok. A Békevilágtanács tagjaként lényegében – akarva-akaratlanul – a Szovjetunió politikai sakkjátszmájának része is lett: kifejezetten azért került be oda, mert nem volt párttag (a „párton kívüli bolsevik” jelzőjével illették rendszeresen), és így ennek a látszatszervezetnek a legitimitását, népfrontos jellegét volt hivatva fokozni. Konferenciákra utazott, beszédeket tartott, és sok ellenséget szerzett magának Izraelben, akik nem tudtak mit kezdeni a csodálatos Thomas Mann-fordító különleges világnézetével.


Sokkal fontosabb volt számára ennél az Emberi jogok ligája, amelyet alapított (igaz, tagja, sőt egy ideig elnöke volt az Izraeli–Szovjet Baráti Társaságnak is), amelyben Don Quijote-i harcot vívott elsősorban azokkal az igazságtalanságokkal szemben, amelyeket az arabok ellen követtek el hazájában. Ezért – bár fordítóként tisztelték, sőt regényíróként is (igaz, álnévvel beadott pályázaton, a Svájci metamorfózisok – Shvejcarskije metamorfozi című regényéért) díjakat kapott – erősen marginalizálódott saját hazájában. Édesanyám sokszor próbálta rábeszélni, hogy menjen vissza Magyarországra (ő, anyámmal szemben, tényleg „vissza” ment volna), de Izrael a hazája volt, és ő hazafi volt, szerintem a szó legjobb értelmében. Személyes kötődései sodorták a baloldalra, és ezen az egyszer felvállalt világnézeten akkor sem akart változtatni, amikor már erősen megváltozott a széljárás Izraelben. A 67-es háború idején véletlenül éppen Moszkvában tartózkodott feleségével. Akkor következett be talán a legnagyobb törés – amikor onnan hazajöttek, sok barátjuk elfordult tőlük, és a családban sem lett könnyű a helyzetük. Mégis, ebben a különös és hasonlíthatatlan helyzetben is meg tudta őrizni integritását, ezért sokan vannak, akik a világnézeti különbség ellenére ma is csak tisztelettel emlegetik a nevét.


Ennyit tudtam lejegyezni hirtelenében. Írásom nyilván tele van pontatlanságokkal, de nem mint történész írtam, hanem mint unoka. Szívesen kifaggatnám a nagyapámat rengeteg mindenről, különösen arról az ifjúságról, amelyet végül mégsem írt meg a cigány nagymamáról szóló regényében.

Mordechai Avi-Shaul levelei Bánóczi József, az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet igazgatójának hagyatékából


ב"ה
Tel-Aviv, 1922. nov. 27.

Drága Igazgató úr,
remélem, nem neheztel a megszólításért. Ma reggel a jaffai Dzsemal pasa úton sétáltam, és a csodásan tavaszos őszi reggel csendjében Ön jutott eszembe, s azt kívántam magamnak, hogy egy órára nagy költő lehessek, hogy képes legyek papírra vetni a sok gyönyörűséget, amit láttam és éreztem, hogy azután elküldhessem Önnek azt az írást, drága igazgató uram.

De nem lehet!
Éppen úgy nem lehet azt leírni, amint nem lehet leírni a mennyet és a paradicsomot – hiszen a betű által máris profanizáltuk az álmodozás és a képzelet tisztaságát és ragyogását.

Valóban: nem bírom tündéribbnek, csudásabbnak és gyönyörűségesebbnek elképzelni a Paradicsomot sem – ennél az isteni narancsosnál. A szivárvány összes színei vegyülnek a pompázóan gazdag zöld hangulatba, és a tiszta, tavaszos hajnali levegő édes illatokkal telve leheli belénk álmait. A sudár pálmák kedveskedve integetnek, és nagy szeretettel és megadással hajlongnak, és egy pillanatra a tündérvilág urának képzeli magát az ember.

Nem merem folytatni, mert félek, hogy nevetségessé válok.
Ezt a levelet délután írom – napnyugta van. Egy aranyos, jó magyar családnál írom, ahova e szavakkal szoktam belépni: eljöttem a napnyugtát látni. Az erkélyen ülök, ide látszik a tenger, melynek közepéből – mintha belőle nőtt volna ki – egy karcsú minaret emelkedik büszkén az izzóveres Égbe. Balra a magasan épült Jaffa sziluettje – a Nap már lent van a tengerben: este van.

A palesztinai napnyugtáról csak egyet mondhatok: akár Tel-Avivban, akár Jeruzsálemben láttam, mindig az volt az érzésem, hogy meg akarom csókolni a nyugvó Napot és az Ég vörösét. Sokszor úgy kínzott ez az őrült vágy, hogy be kellett mennem a szobába, hogy ne lássam a csudás jelenést.

Besötétedett. Fáj a szívem, hogy be kell mennem, hogy lámpavilágnál folytassam.
Nem tudom, sikerülni fog-e áttérni más témára, de megkísérlem.

Röviden szeretném leírni azt, hogy – az én szememmel nézve – (azért írom ezt, mert vannak másképpen ítélők elég sokan) mi az, amin a palesztinai zsidó keresztülmegy lelkileg egy esztendőn keresztül, attól a naptól számítva, hogy a földre, a Szent Földre tette lábait.

Három állomást vettem észre.
Az első állomás: a megérkezés. Telve álmokkal és ábrándokkal jön ide a realista is. S mikor ideér, elszédül a sok rendkívülitől, imádja a Kelet természetpompáját, rajong az ősi véráztatta földért, lelkesül Juda hegyeiért, lángol a szent városért – minden szép s minden nagyszerű. Ez rövid állomás, leginkább a „meglepetés állomásának” nevezhetném.

A második: keserű dolog és a „keserűség állomásá”-nak mondom. Ez akkor jön, amikor észreveszem itt is az „élet”-et. Hogy itt is, csak úgy, mint máshol, tülekedés van az Életpiacon, itt is piszkosak a koldusok, itt is sok a szegény nyomorult, itt is sok az önző, gonosz, kapzsi, tehát lelkileg vak ember. Sőt észreveszem, hogy e lelkileg tévelygők még a legszentebb eszméimet, ideáljaimat is aprópénznek és eszköznek használják. Ekkor, mintha fejbeütöttek volna, szédülök a fájdalmas tapasztalatoktól, sírok és kesergek.

Ezután jön az utolsó állomás: a „világosság állomása”. Amikor rájövök, hogy hiszen mindenki megválthatja önmagát, és így mindenki hozzájárulhat az egész nép megváltásához. Amikor megtalálom a jókat is, a nemes lelkűeket, akiket nem láthattam a hangosak között, mert szerények. Amikor megtelik a szívem szeretettel minden és mindenki iránt, ami s aki a megváltást szolgálja. Amikor érzem, hogy magamnak kell először megjavulnom és „új zsidó”-vá válnom. Amikor boldognak érzem magamat, ha szalmaszál lehetek a szent épületnek egy kicsiny téglájában. Ekkor már megtaláltam önmagamat és a világosságomat. Ez a harmadik stáció sokáig tart, egy állandó fejlődést jelent a tökéletesség tiszteletében, a hitben, a boldogságban és a nagy szeretetben.

Itt vagyok én most. Ezen az állomáson. Úgy érzem, hogy mindent elértem, úgy érzem, hogy boldog vagyok. Az anyagi gondok egy pillanatra sem zavarják meg lelkem nyugalmát. Soha panasz nem hagyja, mert nem hagyhatja el ajkaimat. Úgy érzem, úgy látom, hogy a valóság sokkal, sokkal gyönyörűbb, mint az álom volt. S ha egy csöppnyi-csöpp kis felhőcske mutatkoznék, fülembe cseng Saul fiacskám kacagása, vagy tiszta gyermekhangja: אַבָּא, בוֹא לָשִיר! – „Ábbá, jöjj énekelni!” – s van ennél nagyobb boldogság, van-e ennél tisztább napsugár?

Bocsásson meg, drága Igazgató úr, hogy nem írtam reálisabb, vagy mondjuk kézzelfoghatóbb dolgokról. Nem vagyok realista, az igaz, de szubjektív lényem azt mondja nékem, hogy nem is kell realistának lenni. S a szubjektivitáshoz, úgy érzem, jogom van – mert ez az egész lényem: az élethez való jogomat pedig bizonyítanom nem kell.

Dávid Frischman, a nemrég elhunyt nagy héber író és kritikus azt mondta: Élő ember nem lehet más, mint szubjektív.

Mikor az én drága Shisha barátom átadta Igazgató úr izenetét, hogy írjak, nekem igen nagyon jólesett. De még boldogabb volnék, ha néhány sort kapnék Öntől. Ez nem kérés, csak reménykedés. Tavaly egyik első osztályos kis tanítványom így szólt hozzám, félig mondva, félig kérdezve: אדוֹנִי, אוּלַי נַלֵך הַיוֹם לְטַיֵל? „Uram (ez a szokásos megszólítás az iskolában), talán elmegyünk sétálni?” – azaz kirándulni. Akkor én elvittem az osztályomat egy tengerparti sétára. A reménykedés néha több a kérésnél.

Drága Igazgató urat igaz nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm, hűséges tanítványa,
Avi-Shaul Mordecháj (Mandel Izidor)
Címem: Mordechaj Avi-Shaul, Jaffa–Tel-Aviv, P.O.B.10.


Jeruzsálem, április 5. 1923.
hol hamoed peszah 4. napján, 5683.
Szeretett igazgató úr,
nem írhatom le Önnek azt az örömet, amelyet levele és lapja szerzett nekem. Még Jaffában kaptam őket kézhez, de nem válaszoltam, mert egy „peszahi levelet” akartam Önnek írni. Elhagytam végre Jaffát, és a kis zsidó fészket, Tel-Avivot, amelyhez, őszintén szólva – csak a gyermekek kötöttek. Az én vágyaim nem ölthettek ott testet, sem pedagógiai, sem zsidó vágyaim. Az iskola rendje tőlem is megkövetelte, hogy kereteibe beléilleszkedjem, ugyanígy van a tel-avivi „városi” élettel, amelyből kikívánkoztam az első hónapban. Kfar Szaba egy csöpp kis kolónia a Sáron síkságon, másfél órányira a tengerparttól. Ezt a kis kolóniát háromszor pusztították el arab testvéreink – a zsidók most negyedszer építik. Ez a „kis” dolog csak egyik epizódját jelenti az egész erec-jiszraeli kolonizációnak és a zsidók elszánt akaratának és építőmunkájának. A lakosok száma tizenöt-húsz földműves család, akikről majd akkor írok önnek, ha ott leszek, és jobban megismerem őket. A kis kolónia maga fog iskolát fenntartani, ennek a kis falusi iskolának leszek én a tanítója, feleségem pedig tízdunamnyi földünkön fog konyhakertészetet berendezni. Így fogom összekapcsolni a parasztéletet a tanítással. A tanításban a munkaiskolának vagyok híve. Az iskola összes osztályaiban a főtantárgy lesz a kertészet, mely köré csoportosulnak a természetrajz, földrajz, a történet egy része, számtan, rajz, kézimunka [?], torna – a második tantárgy a Biblia, melyhez a nyelvtan, írás-olvasás, a történelem megfelelő része (egy részben az ének is) fűződnek. Persze csak nagy vonásokban mondtam itt el, mit szeretnék. Az ősi tanítást: „Tóra, Avóda és Gemilut Haszadim” szeretném valósággá változtatni. Ha szigorúan veszem, tulajdonképpen csak kettőt akarok tanítani, Tórát és Munkát, mert a többi tananyag egészen beléolvad ebbe kettőbe, az egész tanítási részt pedig a Gemilut Haszadim, illetve a szeretetnek a nevelési módszere fogja áthatni és irányítani. Én tudom, hogy jót akarok, tudom, hogy szépet akarok – az Isten segítségétől függ a siker. Hogy miért írom ezt meg önnek, kedves igazgató uram? Azért, mert úgy gondolom, hogy érdeklődik tanítványának pedagógiai fejlődése iránt. Ha majd a kivitel munkájában nehézségekkel fogok találkozni, akkor is önnek fogom megírni (s tanácsot is kérni), ha Isten segítségével sikerülni fog, megint csak önnek fogok örömmel teli hírt adni.

Bizonyára érdekelni fogja kedves Igazgató urat, milyen itt az élet peszah táján. Nem hiszem, hogy sikerülni fog akár megközelítően is lerajzolni, de megkísérlem. Az egész város, ó- és újváros, olyan mozgalmas és színes, amit európai ember nem bír elképzelni. A világ minden faja, nemzete, vallása, népviselete mintha itt gyülekezett volna össze. Itt megy Erec- Jiszrael szefárd főrabbija, előtte két kavasz halad díszöltözékben, ott már egy indiai maharadzsa vonul el cifra és színes kíséretével (egyébként Sir Herbert Samuel vendége). Itt kaftános, hosszú hajtincses zsidó gyerekek futkosnak, amott ugyancsak kaftános és hajtincses, de khiffiá-val födött fejű arab gyerekek verekszenek. Egy dolog bizonyos: az általános képet az arabok töltik be. A zsidók peszahja és az összes keresztény szekták húsvétja nem befolyásolja annyira Jeruzsálem képét, mint a mohamedánok Nebi Muszája (נביא משה = Mózes próféta). Erről az ünnepről, amely tulajdonképpen nyolc napig tart, érdemes megemlékezni. Nebi Musza tulajdonképpen nem vallásos ünnep, hanem nemzeti, hogy úgy mondjam: demonstrációs. A húsvéti ünnepekre igen sok keresztény gyűlt fel Jeruzsálembe, s azért valamelyik kalifa elrendelte, hogy ugyanezen idő tájt a mohamedánok is gyűljenek fel. Idejön akkor egész Palesztinának minden városából és falujából az arab lakosságnak egy jó része, elözönlik a várost (peszah előtt egy-két nappal kezdődik a zarándoklás), s mikor már felvonultak zászlóik alatt és sejkjeik vezetése mellett, összegyülekeznek az Omar-mecsetben és a templomudvarban, ott istentiszteletet tartanak, s akkor mind együtt elvonulnak a Jerikó közelében levő állítólagos Mózes-sírjához. Az intelligensebb arabok nagyon jól tudják (s nem is tagadják), hogy Mózes sírja hazugság, de a felvonulások igen alkalmasak nekik politikai demonstrációra és a tömegek fanatizálására. A három év előtti jeruzsálemi peszah-pogrom is a Nebi Musza ünnepségek alkalmával történt. A felvonulások egyébként nagyon érdekesek. Az apósomnál lakom, az óváros kellős közepén, a Damaszkuszi Kapu és a Via Dolorosa között, ahonnan, egy hatalmas árkád fölötti szobából, kitűnően lehetett látni a felvonulásokat, mert azok pontosan alattunk vonultak el. A rengeteg színes zászló, melyek között nem ritkaság a „magen David”-os lobogó – kelti fel először az ember figyelmét. Minden falu saját zászlói alatt vonul, és a zászlók között fáradhatatlanul táncol végig az úton a falu vénje, európai fülnek hajmeresztő és hátborzongató kiáltozásokkal kísérve. A zászlók után jönnek rendesen a dobosok, akik folyton folyvást verik a taktust az utánuk jövő „botosok” énekének és táncának. A tánc őrülten vad és egy folyton előre mozgó körben folyik. Ezt a kört egy kardos „karmester” vezényli, aki egy fiatal arabnak a hátán nyargal, folyton ide-oda futva, vezényelve és parancsnokolva. Nagyobb csoportoknál több ilyen kardos is van. Legvégén jönnek a nők és a gyermekek, drága selyem és hímzett ruhákban. A férfiak felső köpönyege hosszú barna vagy fekete csíkokkal, azonnal a zsidók tálitjára emlékeztet, még a nyakon levő ezüst vagy arany hímzés sem maradt el. Én meglehetős szimpátiával figyelem az unokatestvéreket, úgy képzelem, hogy a mi őseink hasonlítottak ezekhez, s ilyen ruhában is jártak. Az előkelőbbek szamárháton jönnek, és igazán finom és arisztokratikus arcvonásaik csodálatba ejtettek sokszor. Nőik közül a nemesek fátyolosan járnak, a fellah nők födetlen arccal; nagyon sok szép, igazán szép nő van közöttük, tüzes, fekete szemük mindig elfogja az ember pillantását. A menet felvonul a Moria hegyére, a templomudvarba. A Via Dolorosán levő Pilatus-kilátóból nagyszerűen lehet látni a bevonuló tömegeket. Minden csoport külön helyezkedik el, és három-négy csoport megy be egyszerre a mecsetbe, hogy meghallgassák az istentiszteletet, melynek fő része a pap beszéde. A kép teljességéhez tartozik a katonák és rendőrök egy-egy csoportja, mely mindig fel-feltűnik a menet élén és végén. Ezek között is sok az arab, akik részt is vesznek az énekben, egyébként „hivatalos komolysággal” ügyelnek a rendre. Eddig, hála Istennek, nem történt semmi baj. Az énekről annyit mondhatok, hogy azt előbb meg kell szokni, meg kell figyelni, hogy szépnek találja az ember. Ha először hallja az európai fül, hol ijesztően vadnak, hol meg egyhangúnak találja. Én nagyon szeretem, és az összes eddig hallott melódiák és nemzeti dalok között az arab dalt találom legjobban kifejezőnek. Megtörtént velem az, hogy mikor egy dalt hallottam, azt mondtam rá, hogy az egészen bizonyosan szenvedélyes szerelmi dal. S kiderült, hogy eltaláltam. Ez nem volna különös, ha zeneileg képzett emberrel történt volna, de laikus füllel csak úgy történhetik meg, ha a melódia igazán nagyon kifejező. Egyébként sokszor, sőt legtöbbször emlékeztet az arab ének a zsidó templomi melódiára, ami szerintem a zsidó egyházi dalok keleti származását bizonyítja. Amikor a müezzin imára hívja a híveket dallal és imával, akkor mindig eszembe jutnak az ünnepi zsidó melódiák.

A zsidó peszahról még nem írtam semmit. Azt hiszem, legjobban úgy mondhatom el benyomásaimat, ha elmondom, hogy hogyan telt el az én peszahom – a mai napig. A szédert apósomnál ünnepeltem, ahol szép számban voltak más vendégek is, jeruzsálemiek és jaffaiak. A zsidók is megtartották (részben) az „oleh regel” szokását, és peszahkor igen sok vidéki zsidó van Jeruzsálemben. Így kerültek hozzánk a Sod-Koriah fivérek Tel-Avivból, akik Shishának is, nekem is jó barátaim. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a széder esténk egy eljegyzéssel bővült, egy Áron Kármi nevű magyarországi haluc eljegyzett egy ugyancsak magyar halucát, s ez csak emelte a vidám hangulatot. Apósom műtermében volt terítve, a falak héber ornamentikával pingálva, rajzok és képek, az „öregünknek” megannyi munkája díszítette a szobát. Apósom adta a szédert, és kísérte az estéhez méltó magyarázatokkal. Saul fiam mondotta a „má nistánót,” amely ugyan nem kezdődött מַה נִשְׁתַנָה-val, de azért a hagyományos formának tartalomban megfelelt. Leírom ide szórul-szóra a gyermek „gyermekes” stílusában:
אמור לי סב, מדוע אחר הלילה הזה מלילות אחרים? מדוע היום כל כך הרבה אורחים אצלנו?
בכל הלילות אין לנו יין והיום יש, בכל הלילות אין מצה והיום אוכלים מצה.
ומדוע אתה יושב בכתונת לבנה?

Mondd nagyapa, miért másféle a mai este a többi esténél? Miért van ma annyi vendég nálunk? Máskor nincs nálunk bor, ma pedig van. Máskor nincs mácá, ma pedig maccat eszünk. És miért vagy te fehér ingben?

Így mondta el szórul-szóra Saul fiam, három és negyed éves nagy fiam, s persze én boldog voltam, hogy a „produkció” sikerült. Éjfél felé az összes házbeliek összegyülekeztek nálunk (többnyire magyarok), s ezt az időt arra használtam fel, hogy „megszöktessem” a feleségemet. Húszperces sétára mentem az óváros sötét bazáraiba, amely misztikus csöndben hordozta méhében a titokzatos zegzugokat, csak itt-ott világított be a világ leggyönyörűbb holdsugára, csak azért, hogy még titokzatosabbá tegye az ócska árkádokat és csudásan faragott márványkutakat. Innen-onnan kihallatszott szédert tartó zsidók melódiás zümmögése, s akkor eszembe jutottak a gálutbeli testvéreim, akik messze tőlünk, a nagyvilág minden országában azt mondják most fájó-síró imával: לְשָנָה הַבָאָה בִיִרוּשָלַיִם. Mi pedig úgy mondjuk: לשנה הבאה בירושלים הָבְּנוּיָה „Jövő évben a felépített Jeruzsálemben!” S ha gálutbeli testvéreimben nálam sokkal kevésbé boldog embereket látok is, mégsem küzdhetek le egy fájó sóhajt, amikor a még fel nem épült Jeruzsálemre gondolok, amely lakossága szerint zsidó, s amelyben mégis alig van valamije a zsidóságnak. A szent helyeket és a történeti emlékeket elveszik tőlünk a mohamedánok és keresztények, úgy, amint elvették tőlünk a Bibliánkat is és „lelki alapon” az őseinket, a királyainkat és prófétáinkat – új dolog pedig alig épül s legfőképpen nem monumentális. Két zsidó hely van Jeruzsálemben: a כותל המערבי Nyugati Fal és a Zsidó utcában (óvárosban) levő חוּרְבַה ר' יהודה החסיד nevű templom. Ez a két hely, ahová a legtöbb zsidó elmegy ünnepnapon. Az ünnep reggelén elindulok egy barátommal a Kotelhez, hát az első kis mellékutca szájánál egy rendőr áll; ajkán egy szó van: אָסוּר tilos! Képzelje Ön el, igazgató úr, hogy hatott ez reám és az összes zsidókra. Peszah ünnepén a zsidók elől el volt zárva az út az egyetlen ősi szent helyhez, reggel 7-től délután 2 óráig, mint utóbb megtudtuk, azért, mert a Nebi Muszát ünneplők menete a közelben levő egyik bazáron vonult keresztül. A rendfenntartásnak ez volt „az egyetlen módja”. (Tegnap megjelent egy hivatalos nyilatkozat, hogy az egész egy „túlbuzgó” rendőrtisztviselő intézkedése volt.) Délután mentem el újból, s akkor már el lehetett jutni a Szent Falhoz, ahol kiöntöttük szívünket az Úr előtt. A délelőttöt a Hurba-templomban töltöttem, amely néhány száz éves, egyetlen kupolás nagy terem, sok díszítéssel, aranyozással, primitív figurális falfestménnyel (valamely egyszerű „freskóművész” munkája), drága hímzett terítőkkel és függönyökkel. A frigyláda előtt díszes sátor van, alatta ül emeltebb helyen Sir Herbert Samuel, a mi főkormányzónk, mellette jobbról Rav Jichak Hakohen Kuk, Erec-Jiszrael főrabbija, annak jobbján Edvin Samuel, a főkormányzó fia. A templomban kapott benyomások kárpótoltak az előbbi keserűségért. Elég szentimentális vagyok, és sírtam az örömtől, hogy a mi népünk fia a főkormányzó, aki mégis a mi templomunkba jön, a mi ünnepünket üli, és a mi imáinkat, a mi nyelvünkön mondja. Két szónoklat volt. Először Rav Kuk beszélt, azután a beteg másik (szefárd) főpap, Jákob Meir helyett egy szefárd rabbi. A גְאוּלָה Megváltás volt mindkét prédikáció témája. „A szabadság ünnepe erősítse szívünkben a szabadság utáni vágyat és akaratot” – mondta Rav Kuk. A szefárd rabbi pedig a főkormányzóhoz szólt. „Bízunk a főkormányzóban – mondta –, s hisszük, hogy tudni fogja népe iránti kötelességét. Nem kívánjuk tőle, hogy részrehajló legyen s igazságtalan más népek fiaival szemben, de dolgozzon ő is mint hű zsidó az új haza felépítésén.” A főkormányzó szemében könnyek csillogtak, mikor a Tórával kezében ott állt a frigyszekrény előtt s szeretettel nézett a népére. Abban a pillanatban büszke, nagyon büszke voltam, s erősebb lett a hitem, ha ugyan ez lehetséges. A Kádis imát így mondták: יתגדל ויתקדש שמה רבה... ובחיי בכל בית ישראל וּבְחַיֵי נִצִיב אֶרֶץ יִשְֹרָאֵל „– és Erec-Jiszrael kormányzójának életében…” stb.

Tegnap kisétáltam feleségemmel és kisfiammal az Olajfák hegyére, fel egészen a főkormányzói palotáig. A csudás kilátást le sem lehet írni. Keletre egészen a Holt-tengerig lehet ellátni, nyugatra pedig Jeruzsálem terül el a hegyeken. Mikor estefelé lebukott a Nap Cion hegye mögött, és bearanyozta az egész város képét, azt mondja a feleségem: „Úgy tűnik nekem, hogy a Nap csak Jerusalajimnak süt.” Mikor besötétedett, s a lámpák fénye millió rezgésben egyesült a csillagok ragyogásával, s minaretek és kupolák sziluettje narancssárga keretben vált el a sötét égboltozattól, oly gyönyörűség szorongatta a torkomat, amit soha-soha nem fogok elfelejteni. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs többé Galut, minden zsidó testvérem itt van körülöttem Erec-Jiszraelben, úgy éreztem, hogy mindent elértem. Úgy éreztem, hogy ezért az élményért érdemes élni és meghalni is.

A főkormányzó palotájának a kapujában állottunk, amikor Sir Samuel autója befordult a kapun, s ő barátságos mosolygással viszonozta a köszönésünket. Szemébe néztem s emlékeztem a könnyeire, amiket a templomban láttam szemeiben ragyogni. Borzasztó intenzíven éreztem vele, átértettem az ő mély szeretetét és az ő nagy, nagy, súlyos, súlyos gondjait. Tudom, hogy ő szeret bennünket, tudom azóta, hogy először beszéltem vele Tel-Avivban s meg is mertem ezt írni róla (a Jüdisches Volksblattban) olyan időben, amikor nagyon népszerűtlen volt, amikor az igazságtalan támadások tömegei keserítették. Ő nagyon jó ember és nagyon jó zsidó, s talán az a fő hibája, hogy túlságosan, a gyöngeségig túlzottan jó mindenkihez, még az ellenségeihez is. Lehet, hogy egy elhatározott, kemény, akár rossz ember is jobb szolgálatokat tenne a zsidó nemzeti otthonnak, mint ő – de mit tehetünk, ha ő nem tud rossz lenni, s nem tud kemény
lenni. Vele kell szenvednünk nekünk is, míg az Isten jobban velünk lesz.

Szeretett igazgató úr, azt hiszem, már elég volt, talán már unalmassá is váltam (nem akarok dicséretet provokálni!) főleg az ismétlésekkel.

Ha Isten segítségével Kfar-Szabában leszek, majd rendszeresen fogom Önt tudósítani az iskolám dolgáról s egyebekről is.

Most még egy kérésem van önhöz, kedves igazgató úr, ha nem esik nagyon terhére a teljesítése. Szükségem volna a legújabb magyar pedagógiai irodalom könyvjegyzékére. Ha van önnek valakije a tanítványok között, aki ezt összeállíthatná, szívességét valamiképpen (az illető által kívánt módon) viszonoznám.

Apósom és családja nevében szíves üdvözletet közvetítek.

Magam, feleségem és kis gyermekeim nevében igaz szeretettel küldöm jókívánságaimat Igazgató úrnak, Őnagyságának kézcsókommal, valamint az iskolának. A tanár urakat is igaz tisztelettel üdvözlöm.

Igaz híve és tanítványa,
Mordechaj Avi-Shaul