Kevés 20. századi építész opusa volt olyan átfogó – a szecessziótól a szocialista realizmusig –, mint Kaufmann Oszkáré. Részt vett a berlini avantgárdban, utóbb az akkori Palesztina majd a szocializmus építésében Magyarországon, a vészkorszak meghurcoltatását és az ötvenes évek totalitárius rendszerét sem kerülte el.
Arad mellett született, Újszentannán, három hónappal a nagy bécsi tőzsdekrach előtt, és 1956-ban halt meg Budapesten, hat héttel a szocializmus első krachja előtt. A módos és tekintélyes zsidó család sarjának pályája nehezen indult. Szülei zongoristát óhajtottak volna belőle faragni, ő pedig építész szeretett volna lenni. Meg is vonták tőle a támogatást, amikor tanulmányait elkezdte a budapesti Műegyetemen. Ám ez szerencsét hozott: a fiatal Kaufmann Karlsruhéba ment, ahol munka mellett – a sors iróniája, hogy zongorázással tartotta el magát – végezte el a műszaki egyetemet (Großherzogliche Technische Hochschule), és 1899-ben diplomázott. Karlsruhéban került a helyi operaházzal kapcsolatba, és kötelezte el magát a színházépítés mellett. A szomszéd város, Baden-Baden polgármesterének lányát, Emma Gönnert vette feleségül 1903-ban, ám a frigy ára nagy volt, az após kedvéért ki kellett térnie. A sors fintora, hogy német felesége éppen a náci megpróbáltatások során halt meg Magyarországon.
1905 és 1908 között Berlinben dolgozott a színházakat építő Bernhard Sehring cégnél. 1908-ban önállósult, és a sikeres Hebbel Theatert építette.
Róbert Jenő, a Hebbel színház alapítójának visszaemlékezése
„Eszembe jutott, hogy egy kiállításon Wertheimnél egy szerfelett sokat ígérő hálószobát láttam egy magyar építésztől. Hogy el ne felejtsem, az építészt Kaufmann Oszkárnak hívták. [...] Eddigi pályafutását egy mondatban össze lehet foglalni: kiállított egy hálószobát Wertheimnél. [...] Lehengereltem kérdésemmel: Építész úr, akar ön egy színházat építeni? Nos, Kaufmann-nak a sok művészi és emberi erénye mellett volt egy gyengéje: szinte kibírhatatlan udvariassága. Nekem majdnem sikerült elérnem, hogy pofon vágjon. – Akarok-e színházat építeni? Hiszen Berlinben még egy asztalt sem tudok építeni.”
Biró Lajos, A Hebbel Színház, 1908
„A berlini Hebbel Színházról a legelső dicséret, amelyet el kell mondani, az, hogy az korunknak egy komoly és elegáns, új formanyelven beszélő és elokvens dokumentuma. A második dicséret összefügg az új életre ébredt építőművészeinek egy legjobb értelemben vett művészi és mégis demokratikus vonásával: azzal, hogy az építőművészet nem áll meg többé a falaknál, az ablakoknál, az oromzatoknál [...], hanem átlép a falakon, behatol a házba, és ugyanazt a talentumot vagy ízlést, amely a külső épületet megteremtette, a belső épületnek is szolgálatába bocsátja. [...] az a buzgó és türelmetlen művészi ösztön, amelynek az utolsó lámpa éppen olyan fontos, mint akár a homlokzat, az a gyönyörűen artisztikus kicsinyeskedés, amely a szőnyegek színeit is maga akarja megállapítani, ez teszi a Hebbel színházat egyrészről azzá a tökéletes dokumentumává a kornak, amellyé a külső művészete még csak félig tette volna, másrészről ez teszi a világ egyik legszebb színházává.”
A Királyi Opera pályázatánál kizárták, mert nem volt német állampolgársága. Az ezzel kapcsolatos botrány jót tett reputációjának. Később magyar állampolgársága segített abban, hogy az első világháború alatt ne sorozzák be a német hadseregbe. A bremerhaveni színház tervezése során Stolzer Jenőre támaszkodott, akivel 1916-ban társult, és a harmincas évek végéig együtt dolgozott.
Korai opusának legjelentősebb alkotása a kétezer férőhelyes berlini Volksbühne (1913–1914), ahol az első intendáns a világhírű osztrák zsidó rendező, Max Reinhardt (született Maximilian Goldmann), a 20. század első felének egyik legjelentősebb avantgárd színházi zsenije volt. Az enyhén klasszicizáló berlini épület korát meghazudtolóan modern, ügyes átmenet a 19. századi stílusépítészet és modernizmus között. A Volksbühne homlokzatát két oldalrizalit és egy ívelt középrizalit alkotja, az utóbbira rímel az ívelt, kiemelt nagyterem teteje, az előbbiekre pedig az egyszerű, dobozszerű zsinórpadlás. Az ívelt középrizalitot hat leegyszerűsített dór oszlop ékesíti, közöttük az öt bejárat, illetve az előcsarnok elnyújtott ablakai. Ez az elrendezés visszaköszön majd az Erkel Színház felújításánál.
Hamarosan két színházat is átépített a városban: a Theater am Kurfürstendammot és a Krollopert (1920–1929). Az utóbbi kétezer ötszáz férőhelyes nagytermét Kaufmann a kortársak szerint „expresszionista rokokó” stílusban építette át. A terem Otto Klemperer karmesteri pálcája alatt többek között osztrák zsidók, Arnold Schönberg, Ernst Krenek és Alexander von Zemlinsky művei ősbemutatóinak helyszíne, ezek közül néhánynak díszlettervét Moholy-Nagy László készítette. 1933-ban a Reichstag leégése után Adolf Hitler a Krolloperbe helyezte át a német parlamentet (1942-ig itt működött), az épületet építészetileg is megtisztították a „degenerált” (zsidó) múlttól.
1933 májusában Kaufmann partnere, Stolzer Jenő Palesztinába menekült, Kaufmann szeptemberben követte. A Habima együttes színházat szándékozott építeni Tel-Avivban, és fel is kérték Erich Mendelsohnt, a modern építészet egyik legkiválóbb alakját a tervek elkészítésére, de a mester kevés hajlandóságot mutatott a színház iránt, és így a megbízás Kaufmannhoz került, aki időközben német feleségét és gyerekeit is Palesztinába költöztette. A Habima (1935–1945) Kaufmann egyetlen ízig-vérig modern alkotása, mely egyrészt magán viseli a Volksbühne hagyományát, másrészt tökéletesen illeszkedik Tel-Aviv úgynevezett „fehér építészetének”, Bauhausának szelleméhez. A keleti és nyugati, viszonylag zárt homlokzatot egy ívelt, déli nyitott homlokzat köti össze kolosszális fejezet nélküli, modernista oszlopokkal.
A déli nyitott homlokzatot fokozatosan beüvegezték, meghamisítva ezzel az antik körtemplom gondolatát.
Valószínűleg ez Kaufmann legjobb műve, bár nemcsak a kortársak, hanem az utókor sem volt kegyes hozzá: rossz átépítések sora hamisította meg szellemét – a legutóbbi éppen most zajlik, az épületet további emeletekkel megsüvegelik.
Haifában az Orah mozit (1936) és számos lakóépületet épített. A markáns tömegű, aszimmetrikus téglányalaprajzú moziépület hosszabbik oldalának zárt falával a Herzl utcára néz, közepét a modernizmusra jellemző szalagablak oldja, illetve egy az izraeli építészetre jellemző függőleges ablaksor. A mozi épülete kitűnő alkalom volt Kaufmann számára, hogy eljátszadozzék a teljesen zárt homlokzattal, a kicsiny nyílások ritmusával.
Palesztinában nem lett olyan ismert, mint Berlinben, a gazdasági helyzet is nehéz volt, 1939-ben Kaufmann visszatért Európába. Angliába ment volna, de nem sikerült, Palesztinába sem tudott visszajutni, Bukarestben telepedett le, de a román Ion Antonescu-féle fasiszta kormányzat nyomására visszatért Magyarországra, ahol internálták, szabadulása után bujkált, és végül a szovjet típusú szocializmusban találta magát.
Hattyúdalként részt vett az Erkel Színház belső átépítésében, a második világháborúban kisebb károkat szenvedett Operaház sérült részeit is a tervei (vagy műszaki tanácsai) szerint állították helyre.
Legjelentősebb budapesti alkotása a Madách Színház: foghíjbeépítés az Erzsébet (egykori Lenin) körúton, a lebontott Orfeum helyén, az obligát szocialista realista (sztálinista) stílusban. Megjelennek rajta a magyar „szocreál” jellegzetes szegmens ívei, illetve a nyílásokat hangsúlyozó kőkeretek, a náci és kommunista építészet közös jellemzője. De még az idős Kaufmann is kreatív: a földszint felett kiemelkedő középrizaliton öt elnyújtott kolosszális ablak található, fölöttük a „boldog dolgozók” frízével, majd a régi színházakat idéző loggiával. A függőleges ritmusú homlokzatot a loggiát lefedő, hangsúlyos architráv egyensúlyozza ki. A Madách Színház a magyar szocialista realizmus kiemelkedő alkotása, melyen a sztálini klasszicizmus mellett a modern építészet is jelen van a függőlegesek és vízszintesek játékában és a mozgalmas homlokzatban. A színház megnyitását (1961) Kaufmann már nem érte meg.
Kaufmannt az építészettörténet színházépítőként jegyzi, társaitól nemcsak magánélete, a 20. századra jellemző
közép-kelet-európai zsidó sors, hanem alkotómunkája állandó és kreatív megújulása miatt is különbözik.
Klein Rudolf