Moholy-Nagy László a magyar képzőművészet máig egyik leghíresebb és legnagyobb hatású alkotója, a zsidó avantgárd szellemű művészek sorában is kiemelkedő a tevékenysége. Bauhausban való kulcsszerepe révén jelentősen hozzájárult a modern festészet, szobrászat formavilágának az építészeti térbe való átültetéséhez.
Weisz Lászlóként született Bácsborsódon. A családot támogató nagybátyja, dr. Nagy Gusztáv tiszteletére vette fel a Nagy vezetéknevet, később pedig a Moholy előnévvel gazdagította, utalva nagybátyja lakhelyére, Moholra.
1913-ban a Szegedi Napló néhány költeményét leközölte. Szegedi érettségije után Budapesten kezdett jogot tanulni, tanulmányait a világháború megszakította.
1916-ban a keleti frontra vezényelték, több száz rajzot készített a frontéletről kitépett lapokra, tábori levelezőlapokra, 1917-ben pedig sebesülten egy budapesti katonai kórházban.
Moholy-Nagy László levele Németh Antalnak, 1924
„A háborúban [...] színes krétavázlatokat csináltam. Többnyire levelezőlapokra. Egy barátom, akinek néhányat üdvözletképpen küldöttem, el volt tőlük ragadtatva. A dicséret jólesett. Az addig időtöltésül szolgáló rajzolgatás rendszeresebbé vált. Ahogy sebesülten hazakerültem, föladtam irodalmi terveimet. Egy akt szabadiskolába jártam föl esténként, napközben meg lázasan rajzoltam, tájat, figurát, arcképet.”
Berény Róbert magániskolájában tanult először rajzolni, hamarosan az aktivistákhoz, Kassák MA köréhez tartozott. 1919-ben, Kassákkal együtt, ő is aláírta az aktivista művészek közös nyilatkozatát. Bár a Tanácsköztársaság eseményeiben aktívan nem vett részt, a nyilatkozat szövegének ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a proletárdiktatúra bukása után, a megtorlástól tartva, Bécsbe menekült.
Az aktivista művészek közös nyilatkozata, 1919. március 25.
„Forradalmárok! [...] a gazdasági forradalommal párhuzamosan mi, az új művészetek, az új morál, az új életformát jelentő kultúra töretlen és megalkuvást nem tűrő harcosai újból és most már megsokszorozott hittel fáklyázzuk elétek az új ember szabad, monumentális életét! A kommunista kultúrát! [...] vajon azok, akik eddig a burzsoázia talpnyalói és szórakoztató bohócai voltak [...] ma alkalmasak-e arra, hogy az új kultúrát a proletáriátusnak elhozzák? [...] vajon hogy fog kinézni mindezek után az az új kultúra, amelyet ők akarnak megcsinálni, ők, akik az utolsó pillanatig irtózattal utasítottak el maguktól minden új és megalkuvás nélküli törekvést. Vigyázzatok! Ezek a nyúlós, ezeridomú elvakrobaták most sietve átmázolták magukat 'az új keresetért' a kommunizmusba. Vigyázzatok! Ezek az emberek át akarják menteni a kapitalista kultúrát! Mi, fiatal művészek, égő kiáltással tiltakozunk ez ellen a gazság ellen!”
Rövid bécsi tartózkodás után Berlinből tartotta továbbra is a kapcsolatot Kassák folyóiratával, az akkor már Bécsben megjelenő MA-val.
Művészi áttörését a Herwarth Walden berlini galériájában rendezett, Péri Lászlóval közös kiállítása hozta meg: 1922 februárjában absztrakt kompozíciókat és üvegarchitektúrát állított ki a Der Sturm galériában.
1923-ban Walter Gropius, a Bauhaus igazgatója hívta az iskolába. Moholy erős egyénisége, művészi alkotásai és koherens elméleti koncepciója megváltoztatta a Bauhaus irányvonalát.
1928-ban Gropiusszal együtt hagyta el az iskolát, mindketten Berlinbe mentek. Díszletet tervezett a
Hoffmann meséihez és a
Pillangókisasszonyhoz, 1929-ben pedig
Impressionen vom alten marseiller Hafen (vieux port) (Marseille, régi kikötő) című filmjét forgatta.
Hitler hatalomra jutása után, 1934-ben Amszterdamba költözött, onnan Londonba, végül 1937-ben az Egyesült Államokba emigrált, a chicagói New Bauhaus vezetésére kérték fel. 1938-ban a nemzeti szocialisták az „elfajzott művészek” közé sorolták, és betiltották művei kiállítását. 1939-ben néhány munkatársával megalapította Chicagóban a School of Designt, 1944-ben az iskola Institute of Design néven főiskolai rangra emelkedett, Moholy haláláig vezette az intézményt.
Moholy az aktivizmushoz, a MA és Kassák köréhez, az orosz (zsidó) avantgárdhoz fűződő korszakait sajátos módon dolgozta föl elméletben, alkotásokban, illetve a Bauhausban eltöltött évek során pedagógiai elveiben. A fényképzés központi helyre kerül nála a világ megismerésében. Ez a médium a művészet részleges elszemélytelenedését hozza magával, a művész személyiségének, anyaggal való bíbelődésének lehetőségét korlátozza. A művészet elszemélytelenedésének gondolata ugyan a dadaizmusban fogalmazódott meg először, de Moholy lesz az, aki ezt az elvet a végsőkig feszíti: telefonon rendeli meg a gyárból a legendás
Telefonbildeket, absztrakt műalkotások egész sorát. Ezt az elvet kiterjeszti a Bauhauson keresztül a modern építészet egészére: a Bauhaus absztrakt formavilága a művész egyéniségét aláveti a minimalista és geometrikus formavilágnak, a személyes preferenciákat kiszorítja, és megváltó univerzalizmust hirdet.
Moholynak nemcsak festményei, grafikái, hanem fotói is szembehelyezkedtek az addig domináns piktorializmussal, amit leginkább a technikai eszközök – vasszerkezetek, gépek – fotói, illetve fotogramjai képviselnek.
Moholy legjobb korszaka a Bauhaushoz kötődik és megfordítva, a Bauhaus Moholyval bontakozott ki igazán. Moholy volt a művészileg meghatározó Vorkurs vezetője, a hallgatók látásmódjának formálója. A fémműhelyt, ahol világítótestek készültek, szintén ő vezette, a „személytelen oktató” filozófiáját tartva szem előtt: a szikár formavilágon belül a hallgatók teljes szabadságot élveztek. Moholyt a vizualitáson felül társadalmi eszmék is fűtötték. A Bauhaus balos szellemének megfelelően a művészetet nem egy szűk réteg ügyének tartotta, hanem azt vallotta, hogy minden ember képes az alkotásra, csak ki kell hozni belőle ezt a képességet. A Richard Wagner által megfogalmazott és a szecesszióban kiteljesedett
Gesamtkunstwerk (összművészet) gondolatát kiszélesítette a
Gesamtwerk (összmű) koncepciójává.
Moholy-Nagy László, Festészet, fényképészet, film, 1927
„Az összművészet gondolata könnyen érthető volt a közelmúltban, az egyre fokozódó specializálódás korában. A műfaji elkülönülés és ennek minden területet feldaraboló hatása teljesen lerombolta azt a hitet, hogy van még lehetőség valamennyi terület egységének kialakítására, az élet totalitásának a megragadására. Mivel azonban az összművészet csak additív egység, még ha szervezett egység is, ma már ezzel nem elégedhetünk meg. Nekünk nem 'összművészetre' van szükségünk, amely elkülönül a mellette tovaáramló élettől, hanem az élet valamennyi mozzanatából felépülő szintézisre, amely végül összművé (életté) válik, s amelyik egyúttal minden elszigeteltséget megszüntet, és amelyben minden individuális teljesítmény biológiai szükségszerűségből fakad, és egyetemes szükségszerűségbe torkollik.”
Az absztrakt forma mellett a térmeghatározó fény, tükrözés és mozgás is foglalkoztatta, ezt tanúsítja Fény–tér modulátora (1922–1930). Moholy dekonstruálta a hagyományos zárt formát-teret, az anyagot és az absztrakciót, a fényt, a mozgást, a végtelent helyezte előtérbe.
A jövő kutatóira vár, hogy megtalálják Moholy szintézisvágya, univerzalizmusa és messianizmusa, sajátos fénykultusza (fénymisztikája), a gondolkodását meghatározó különböző nézőpontok, áthatások, a relativitás, a tér s az idő és a hagyományos zsidó gondolkodás között a kapcsolatot.
Klein Rudolf