Budapesti polgári családban született, három fiútestvér közül a középső (bátyja Imre, öccse Jenő). Apját tizenöt éves korában elvesztette, édesanyja és nevelőapja sokáig ellenezték művészi ambícióit.
Kertészt saját vallomása szerint már gyerekkorában elbűvölte a képek világa. A rokonainál, Szigetbecsén töltött nyarak is nagy hatással voltak látásmódjára. Már tizenévesen fotografálni kezdett.
Kincses Károly – Kolta Magdolna, Hazai anyag, Fotónapló, André Kertész és a magyarok, 2005
„A tér közepén csak egy lámpa volt, az adta a fényt. Tudtam, hogy ha kinyitom a blendét, akkor hátul a kép sötét lesz. Így az időt növeltem. Csináltam három különböző fotót. Az egyiket hat percig, a másikat nyolc percig, az utolsót tíz percig exponáltam. Elhatároztam, hogy megtalálom a megoldást a három között. Amelyik a legjobb, azt fogom használni. És tényleg, már nem emlékszem, melyik volt, de benne van a háttérben minden részlet... és az öcskös mozdulatlanul állt nekem, azzal a mozdulattal, mintha menne. Hat percig, nyolc percig, tíz percig. És sikerült. Nézze, kitűnő atléta volt, ugye neki nem volt probléma.”
Passuth Krisztina, Beszélgetés André Kertésszel, 1982
„[...] kint az utcán valami gyönyörű hegedülést hallok; kimegyek, és ott látom ezt a szegény vak parasztot, aki faluról falura jár a gyerekével. Olyan meghatóan szépen játszott – az arcára volt írva az áhítat, ő nemcsak játszott, ő igazán a lelkét is beleadta. Szóval a gép a kezemben volt, rögtön levettem. Az egész talán egy percig tartott, soha többé nem láttam viszont.”
Amikor önkéntesként bevonult a Monarchia hadseregébe az első világháború kezdetén, rendszeresen fényképezett. A sebesülése utáni lábadozása idején Esztergomban már olyan felvételeket készített, amelyeket az életmű jelentékeny darabjainak tartunk ma is. Sajátos látásmódja, újító szelleme korán megmutatkozott.
Kincses Károly – Kolta Magdolna, Hazai anyag, Fotónapló, André Kertész és a magyarok, 2005
„Sebesülésem után kórházban voltam majd kilenc hónapig. Mindennap mentünk úszni az uszodába, és egyszer észrevettem a víz torzításait. Amikor ezeket fényképeztem, bajtársaim mondták, őrült vagy! Miért fényképezed ezeket? Azt válaszoltam nekik: Miért, csak a barátnőket? Ez is létező dolog. Hát így fényképeztem az első torzulást 1917-ben, ezt különbözők követték később, különösen az aktok 1933-ban.”
Ám a család nyomására hosszú évekig tisztességes hivatalnokként dolgozott, s csak mellesleg fotózott. A húszas évek elejétől több lapban közölni kezdtek tőle fényképeket.
Kertész Kertészről, 1986
„Mikor a háború véget ért, megélhetés után kellett néznem. Tisztviselőként dolgoztam a budapesti tőzsdén, de csak a fotográfia érdekelt, s az volt az egyetlen vágyam, hogy Párizsba menjek, mert nemzedékem számára Párizs jelentette a világ művészeti központját. 1917-ben két fotót küldtem be egy budapesti amatőr pályázatra. Mindkettőt elfogadták. 1923-ban négy képet küldtem egy másik budapesti amatőr fotókiállításra, s meglepetésemre a zsűri ezüstéremmel akart kitüntetni. Arra kértek azonban, hogy készítsek brómolaj másolatot – ez a divatos eljárás a fotót rajzhoz tette hasonlóvá. Ezt visszautasítottam, mert számomra a fotó is művészi alkotás. Így aztán csupán oklevelet kaptam. Nem bántam meg. Mindig tudtam, hogy a fotográfia csak fotográfia lehet, s nem arra való, hogy a festészetet utánozza.”
Minden tekintetben szűknek és nyomasztónak érezte budapesti életét, s amikor egyévnyi spórolt pénzzel 1925-ben végre megérkezett Párizsba, szinte rögtön megtalálta a helyét a művészvilágban.
André Kertész
„És kimentem. Huszonöt augusztus vagy szeptember, elmentem Párizsba. Volt is kitartásom, volt valami kis pénzem. És másfél éven belül már kiállításom volt, ami abban az időben nagy dolog volt. [...] én nem csináltam mást, csak folytattam, amit idehaza csináltam. Mentem körül és fotografáltam, amit szerettem volna. A Café du Dome-ban artistok, literary emberek látták, rövidesen elfogadták. Kezdett intenzív érdeklődés lenni [...]. Ahogy engem Párizsban elfogadtak, elképzelhetetlen, elképzelhetetlen!”
Már nem volt siheder. A harmincegy éves Kertész viszonylag gyorsan elismert lett, baráti köréhez a magyar és külföldi művészkolónia jelesei tartoztak. Ferenczy Noémi, Csáky József, Tihanyi Lajos, Révai Ilka, Moholy-Nagy László lettek társai. Első tárlatát Thal Ida festőnővel közösen nyitotta meg 1927-ben. A megnyitón Hont Ferenc és József Attila is fellépett. Bölöni Györggyel végigjárták és megörökítették Ady Endre párizsi éveinek helyszíneit. Kertész hamarosan barátai között tudhatta Picassót, Mondriant, Chagallt s többek között a filmrendező Eizensteint; Brassaït és Capát is segítette a pályáján, s egy ideig ő is dolgozott Stefan Lorantnak.
Házassága Klein Rózsival (Rogi André néven ismert fotóművész lett) nem sikerült jól, s bár arról nincs pontos dokumentum, hogy hivatalosan elváltak-e, Kertész 1931-ben régi magyarországi szerelmével, Saly Erzsébettel kötötte össze a sorsát. Kapcsolatuk harmonikus és szeretetteljes maradt Erzsébet 1977-ben bekövetkezett haláláig.
Kertész már a harmincas évek elején Leicával fényképezett, sok pályatársa csodálta és próbálta követni szuverén alkotói módszerét, amit leginkább művészi dokumentarizmus néven ismerünk. Kertész, mint a legnagyobbak általában, sehová sem sorolható be egyértelműen: nem tipikus riporter, s nem is a hagyományos értelemben vett művész. Talán ezért is boldogult nehezen az Egyesült Államokban.
Kertész 1936-ban utazott New Yorkba, a Keystone fotóügynökség – tulajdonosa is magyar, Garai Sándor – ügynöke csábította nagy ígéretekkel a fasizmus fenyegetései miatt amúgy is nyugtalan Kertészt a tengerentúlra. Az ígéretek jórészt beváltatlanok maradtak, s az akkor már negyvenes éveiben járó fotográfus nem találta a helyét az Újvilágban. Lassacskán művészként is háttérbe szorult. Kapott ugyan megrendeléseket, de anyagi helyzetük stabilizálását inkább felesége kozmetikai vállalkozása segítette.
Kertész rendszeresen járt haza Magyarországra, először
1948-ban látogatott vissza, de jó ideig itt sem tudták, hogy a világ talán legnagyobb fotóművészét tisztelhetik benne. A hatvanas években kezdett változni a helyzet: meghívták a Velencei Biennáléra és a New York-i MOMA-ban John Szarkowski rendezte nagy életműtárlatát. S a világ újra értékelni kezdte őt. Attól fogva sokat utazott, és már csak magának – nem pedig megrendelésre – fényképezett. Magyarországon is egyre inkább fölfedezték benne a világhírű magyar fotóművészt, 1971-ben a Magyar Nemzeti Galéria adott otthont önálló kiállításának. 1984-es látogatása során született meg a szigetbecsei Kertész-emlékház terve, s ekkor számos eredeti kópiát s tárgyat ajándékozott az emlékháznak.
Brassaï jellemzése szerint: igazi képalkotó zseni volt, a lehető legtudatosabban tervezte meg a képeit, miközben a valóságot (annak elemeit) hajszálnyira sem változtatta meg. Ő maga is azt vallotta, hogy a természet, a természetes látvány esztétikumát semmi sem képes felülmúlni.
1985-ben halt meg New Yorkban, s a legnagyobbak között emlegetik azóta is.
Szarka Klára