a fotóriporter, 1943–1967Goldman Pál fiatalkori éveiről nem sokat tudunk. Annyit azonban igen, hogy már Magyarországon tanult fényképezni, és a húszas években szabadúszó fotósként működött. Amikor 1940-ben barátai figyelmeztették, hogy Hitler Magyarországot is veszélyezteti, Goldman úgy döntött, nem tétovázik, és jövőbeni hitvesével, Dinával Erec-Izraelbe érkezett. Az utolsó, Budapestről kelet felé tartó dunai hajóra szálltak. A Fekete tengeren, Szíria és Libanon érintésével érkeztek Haifa partjaira. Több illegális bevándorlóval együtt az atliti fogolytáborba kerültek, ahonnan a brit fennhatóság engedélyével törvényes bevándorlóként szabadultak.
Goldman egész családját az európai megsemmisítő táborokba hurcolták, ő maga a brit hadsereg zsidó alakulatában harcolt. Az Erec-Izraelben kiképzett alakulatot az észak-afrikai frontra küldték, a Tobruk-övezetben, a Rommel tábornagy vezette német haderő elleni csatában Goldman megsebesült. 1943-ban leszerelt, és visszatért a fotográfiához.
A negyvenhárom éves Goldman beilleszkedési nehézségekkel küzdött új hazájában. Sajtóriporterként, negyedszázadon keresztül, a nála húsz évvel fiatalabb fotósokkal kellett versenyre kelnie. Klugerhez hasonlóan, élete végéig, ő sem beszélt héberül, angolul, németül és magyarul kommunikált. 1947-ben Goldman egy mellékszerepet kapott a rendező, Herbert Kline
My Father's House című filmjében, egy holokauszt túlélő új bevándorlót alakított. Goldman fényképészként vett részt a produkcióban, de felkérték a rövid szerepre, ezzel családja emléke előtt tiszteleghetett.
1947. november 29-én, azon az emlékezetes éjszakán, amikor az ENSZ-ben megszavazták, hogy a brit fennhatóság alatt álló területen két – egy zsidó és egy arab – állam születik, Goldman feleségét szülési fájdalmakkal a tel-avivi, Balfour utcai Hadasza kórházba vitte, megcsókolta, és munkába sietett. Éjfélkor elmondta David Ben Gurionnak, hogy lánya született, és Ben Gurion az újszülöttnek az állam jelentésű Medina nevet adta: „Medina, természetesen, hiszen együtt születtek.”
Az ötvenes évek elején a Goldman család a tel-avivi Hovevé Cion utca 5-ben lakott.
Aharon Dolev, Goldman-kiállítás katalógusa, 2004
„A földszintes ház szűkös volt, az udvaron homok, a labort a házban rendezték be. Abban az időben alkalmi munkákból tartotta el magát és családját, s már akkor meglehetősen elkeseredett volt. [...] Panaszolta, hogy Izraelben nem értékelik a munkáját, középszerű fényképészeknek nagyobb figyelmet szentelnek. Próbáltam lelkére beszélni, elmondtam, menyire értékelem a fotóit én és barátaim, ám ez nem nyugtatta meg. [...] Goldman nagy fotóművész volt, idejében kellett volna New Yorkba mennie, és nem Izraelben maradnia. Intuitív, zseniális fényképész volt. A legszebb témákhoz intuíciója vezette, és bölcsen megmunkálta a fotókat. Elmondta nekem, mit szeretne elérni egy fényképpel, és amit tervezett, szépen valósította meg. Hirtelen haragú és türelmetlen ember volt, de biztosak lehettünk abban, ha megnyomja a gombot és exponál, az eredmény jó lesz. Sokszor időztünk együtt a laborban, kitűnő fotókat láthattam. Olyanokat is, melyek nem jelentek meg a sajtóban.”
Goldman mindenhova magával vitte a lányát, Medinát, aki hűséges társa volt a munkájában is.
Medina Goldman, Interjú, 2001
„Apámat éjjel is hívták telefonon, mindenfelől. Ha gyilkosságokról hallott, ő értesítette a rendőrséget. Mindenhova elsőként érkezett, semmitől sem félt. Bár fegyvert viselt, sohasem használta. [...] Mindig a szívével fotózott. Nappal szaladgált, fényképezett, éjjel a laborban dolgozott, de mindent szívvel végzett.”
Jesajahu Nir professzor a
Goldman-kiállítás katalógusában megjelent cikkében írja, a fotós Goldman élete a negyvenes években küzdelmekkel telt. A fotográfus munkája nagyrészt a cionista szervezetek, alapítványok, a
Keren Kajemet Leizrael, a
Keren Hajeszod megrendelésétől függött, no meg a külföldi sajtóügynökségektől – az utóbbi jó bevételi forrásnak számított. Nir megkockáztatja azt a feltevést, hogy Goldman azért sodródott a szélre, mert felvételei nem eléggé dokumentálták a cionista eszmét. Az épülő ország helyett inkább Tel-Aviv egy-egy színes egyéniségét vagy kulturális eseményeket kapott lencsevégre.
Goldman mindörökre beírta nevét az új fényképészet történetébe a herzliai tengerparton Ben Gurionról készített felvételével.
Goldman mindenütt jelen volt, a korszak eseményeit örökítette meg. Az ereci települések biztonságán őrködő
gafirokat őrjárat közben 1943-ban; Edis de Philippe operaénekesnő tel-avivi látogatását 1945-ben; a brit uralom ellen tiltakozó merénylet, a King David Hotel felrobbantását 1946-ban; az Altalena hajó roncsait 1948-ban; a negevi település kezdetét 1946-ban; a pogromokat és a britek működését 1947-ben. Az arabok kiűzését, a zsidó bevándorlók ideiglenes táborait. Deganja sáncait és az 1948-as függetlenségi háború mozzanatait; Herzl földi maradványainak Izraelbe hozatalát 1949-ben. Ugyanabban az évben Goldman Adenbe ment, hogy a jemeni zsidóság exodusát, Izraelbe települését is megörökíthesse.
1956. július 31-én az izraeli és a szovjet labdarúgó válogatott baráti mérkőzésén megörökítette Nahum Stelmach történelmi gólját; 1954-ben az első volt, aki a Maaleh Akrabimban történt terrorcselekmény áldozatait dokumentálta; ott volt az izraeli parlament, a Kneszet alapkőletételénél Jeruzsálemben,
1958-ban; a negevi vízvezeték fektetésénél 1959-ben; az
Eichmann-per tárgyalásán 1961-ben.
Goldman-kiállítás katalógusa elejére a kiállítás kurátora, Slomo Arad egy 1950-ben Goldmanról készült fotót választott. A képen sötét nadrágot és fehér inget visel. Vékony, magas alkat, vállán Roliflex és Kontex fényképezőgép, kezében a Speed Graphic, egy nagyméretű, hátsókazettás gép. A katalógus végére pedig Goldman Robert Caparól készült felvételét. Goldman izraeli tartózkodása során ismerte meg Capat (1948–1950), ismeretségükből barátság lett.
Goldman fotográfiai stílusaGoldman felvételei a húszas évek új, európai fényképészetének esztétikai és technikai eszközeit tükrözik. Hatottak rá a harmincas évek európai és amerikai sajtóriporteri irányzatai is. De Goldman fotóművészetében van egy sokkal felszabadultabb, Izrael Állam megalakulását követő, az izraeli fotózást jellemző vonás is. Felvételei szakmai rutinnal készültek, azzal a céllal, hogy beszámoljanak a mindennapok életéről.
Epilógus – avagy a magyar szem bezárulKluger Zoltán és Goldman Pál fényképei a
jisuv megalakulásának drámai pillanatait és Izrael Állam születését dokumentálják. Mindketten, Robert Capával együtt, jelen voltak 1948 májusában az állam kikiáltásánál. Attól kezdve Kluger és Goldman híven örökítette meg az államépítés első korszakát.
Kluger és Goldman hírnökként a palesztinai–erec-izraeli történelem fáklyáját emelte magasba. Kluger, az állam megalakulását követően, Goldmannak adta át a stafétabotot. Történetük 1933-ban kezdődött, amikor Kluger Erec-Izraelbe érkezett, Goldman munkásságával folytatódott 1943-ban, az állam megalakulásának idején, 1948-ban teljesedett ki. Kluger 1958-ban elhagyta Izraelt, Goldman 1967-ben végleg letette a fényképezőgépét. Kameráikkal negyvennégy éven keresztül kísérték-követték Izrael történelmét. Kilencvenezer negatívot hagytak az utókorra, letűnt korok személyiségeinek és eseményeinek emlékezetét. Kluger legtöbb beállított felvétele a kor szellemében és a cionista eszme szolgálatában készült, és nem feltétlenül a mindennapok valóságát tükrözi. Goldmannak adta át a stafétabotot, aki nem dolgozott cionista megrendelő szerveknek, tanúságtétele a kor sajtótudósító szellemében hitelesebb. Mindkét, halála napjáig magyarul (és nem héberül) beszélő fotográfusnak kiemelkedő és tiszteletreméltó helye van az izraeli történelmet dokumentáló fényképészek között. Az izraeli fotográfiatörténetben még mindig feltárásra váró „magyar szem” lencsevégre kapta és bemutatta a nagyvilágnak a 20. század első felének sokszínű és különleges panorámáját.
Guy Raz
Héberből fordította Deutsch Olivér