Párizs a 20. század első éveitől egyre jobban vonzotta a művészeket, a magyarországi festőket is. 1901-ben Pór Bertalan, 1903-ban Czóbel Béla, 1905-ben Réth Alfréd, majd Ziffer Sándor, Czigány Dezső, Berény Róbert, Orbán Dezső, Basch Andor, Bor Pál, Bálint Rezső, Schönberger Armand és több más magyarországi művész érkezett az első világháború előtt Párizsba, hogy annak festőiskoláiban, leginkább a Julian, a Grande-Chaumière és Colarossi Akadémián – mint például Berény Róbert, Perlrott-Csaba Vilmos vagy Dénes Valéria – és Matisse 1908-ban megnyitott szabadiskolájában tanuljon tovább. Ennek a hirtelen megnövekedett érdeklődésnek egyik oka az 1906-ban Nagybányára látogató Czóbel Béla volt, akinek újszerű festészete mélyen felkavarta ott dolgozó társait.
A Párizsban tanulók zöme néhány hónapos vagy néhány éves tartózkodás után visszatért hazájába, akik viszont Franciaországban maradtak, az 1914-es háború kitörésével nehéz helyzetbe kerültek: ezúttal még nem a zsidó származásuk miatt, hanem ellenséges ország állampolgáraiként kellett szenvedniük. Sokakkal együtt, több éves internálás várt Réth Alfrédra és Bor Pálra, Czóbel Bélának sikerült még időben, mindenét hátrahagyva, kerékpáron Hollandiába menekülnie.
A háborús évek szenvedéseit követő békével beköszöntött a bolondos évek (Années Folles) egy évtizedig, az 1929-es gazdasági válságig tartó korszaka. Megteltek a Montparnasse-negyed éjszakai mulatói, a kávéházakban újra összejöttek a vitatkozó írók, költők, művészek, és a művészeti akadémiákba is özönlöttek a külföldi növendékek. Ekkoriban érkezett Párizsba Szenes Árpád és Kolozsváry Zsigmond, a fotós Kertész Andor (André) és Klein Rózsi (Rogi André), néhány évvel később a szobrász Gárdos Miklós és Hajdú István (Etienne Hajdu). Megérkezett Berlinből Tihanyi Lajos, és visszatért Budapestről Farkas István is.
Az évtized végére olyan jelentősre duzzadt a magyarországi művészkolónia, hogy 1931-ben Vértes Marcell és Gyomai Imre szervezésében,
Art Hongrois Moderne címmel tárlatot rendeztek. A kiállítók közt találjuk többek között Tihanyi Lajost, Czóbel Bélát, Biai-Foglein Istvánt, Földes Lenkét, Diener-Dénes Rudolfot, Kolozsváry Zsigmondot, Korda Vincét, Medgyes Lászlót, Szenes Árpádot és Szenes Andrást.
Gyomai Imre, A párisi magyar festők kiállítása, 1931
„Nehéz feladat harminchárom festő, illetve szobrász művészi munkásságának karakterét, értékét egy beszámoló keretében felvázolni. Pontosan harminchárman vannak. A szélrózsa négy irányából jöttek. Színeikben, anyagukban és annak kezelésében hitek, meggyőződések végtelen skálája csap össze. De kiindulópontjuk mégis egy; korunk kavargó, egyelőre biztos támpontok nélkül támolygó, még világosan nem látható célok felé való törekvéséjé (sic!). [...] Homlokukra itt idegenben, idegen kezek fonják az elismerés hervadhatatlan koszorúját.”
E kiállítás nemcsak arra utal, hogy sok jó magyarországi művész gyűlt össze ekkoriban Párizsban, hanem jellemzi aktivitásukat is. Közülük sokan tekintélyes galériákban (Galerie Sacre du Printemps, Galerie Pierre, Galerie Jeanne Bucher, Galerie Berthe Weill) és fontos csoportos kiállításokon mutatkoztak be, részt vettek az 1937-es Világkiállítás dekorációs munkáiban. Moholy-Nagy, Réth és Tihanyi az absztrakció valamennyi tendenciáját képviselő avantgárd mozgalomba, az 1931-ben létrejött Abstraction–Création-csoportba is bekapcsolódott. Tökéletesen beépültek a párizsi művészeti életbe, a művészsereg „közkatonái” és „tisztjei” lettek: nyomorgó, éhező bajtársak, de lelkesek, mert szabadok és fiatalok.
Néhány kivételtől eltekintve, mint például a korábban a MA köréhez tartozó Medgyes László, aki 1932-ben a budapesti Művész Színház számára készített díszleteket, a Párizsban élő festőknek, szobrászoknak kevés kapcsolatuk volt az otthoni művészeti élettel. Ennek oka elsősorban a Horthy-rezsimnek az a radikalizálódó, konzervatív kultúrpolitikája volt, amely egyre elutasítóbbá vált a modernizmussal szemben, és amellett, hogy megvetéssel tekintett a Párizsban dolgozókra, a harmincas évek második felére már szinte ellehetetlenítette az otthon élő művészek munkáját is (különösen akkor, ha zsidók voltak). Emiatt és a Németországban tért nyerő fasizmus miatt újabb emigrációs hullám indult el, és a harmincas évek második felében ismét sorban érkeztek Párizsba a magyarországi zsidó festők, szobrászok. Magyarországról Gábor Pál, Kádár György, Marton Ervin, Barta Lajos és Rozsda Endre; Berlinből Klausz Ernő, Wittmann Zsigmond. 1936-ban telepedett le Párizsban a kinetikus-kibernetikus művészet kiemelkedő képviselője, Schöffer Miklós, 1938-ban érkezett Svéd István grafikus és fotós.
De Párizs sem sokáig nyújtott számukra menedéket. A német megszállás bujkálásra vagy a francia főváros elhagyására kényszerítette őket. A magyar kolónia szétszóródott. Néhányan már a német megszállás előtt elhagyták Párizst: Szenes Árpád és Vieira da Silva áthajózott Brazíliába, Peterdi Gábor, Vértes Marcell és Medgyes László az Egyesült Államokba, Svéd István pedig Egyiptomban vészelte át a háborút. Kolozsváry Zsigmondot és feleségét, Wahl Auréliát a francia hatóságok letartóztatták, és Svájcba szökésük előtt tizennyolc keserves hónapot töltöttek a gurs-i táborban. Kolozsváry a táborban készült rajzait a „libabőrrel bevont satnya lábszárú” rabtársról, a „rongyba burkolt emberekről”, „a fagyos és sebes ujjú” öregről, a szemétben turkáló éhezőről, évekkel később a jeruzsálemi Jad Vasem emlékhelynek ajándékozta.
Többen önkéntesnek jelentkeztek az idegenlégióba vagy csatlakoztak a francia ellenállási mozgalomhoz, például Szóbel Géza, Vágó-Weiss Fernand és Wittmann Zsigmond, illetve Hajdú István, Szittya Emil és Marton Ervin. Sokan a szabad zónában kerestek menedéket, míg mások Párizsban vagy máshol bujkáltak. Schöffer Miklós Auvergne-ben, Réth Alfréd Chantillyban húzta meg magát, Heimovits Sándor festőt pedig egy szintén magyarországi származású szobrász, Anton Prinner bújtatta műtermében. Kádár Györgyöt kiutasították Franciaországból, és vissza kellett térnie Budapestre, de voltak olyanok is, mint Klausz Ernő, Gábor Pál, André Levé (Lévai Endre), Rozsda Endre és Barta Lajos, akik önszántukból mentek haza, mert úgy gondolták, hogy Magyarországon nagyobb biztonságban lesznek, mint idegenként Franciaországban. Sajnos tévedtek.
A Franciaországban maradtak közül az önkéntesként harcoló Wittmann Zsigmond a Vogézekben halt hősi halált, Vágó-Weiss Fernandot és Krauter Jenőt 1942-ben, Bíró Ernőt 1943-ban deportálták Drancy-ból. Mészöly-Munkás Bélát letartóztatása után, 1942-ben ismeretlen helyre vitték, ahonnan sohasem tért vissza.
Eltűntek, meghaltak, megmenekültek, szétszóródtak, visszatértek. Az élet 1945-ben újraindult, de a kelet- és közép-európai zsidó kolóniák, magyarok, oroszok, németek, lengyelek, litvánok nélküli Montparnasse-negyed már soha többé nem lehetett az, ami korábban volt.
Cserba Júlia