Czóbel Béla szerint az Ecole de Paris legmarkánsabb magyarországi képviselője volt. Először a budapesti Iparrajziskolában, majd az Iparművészeti Főiskola esti tanfolyamán tanult rajzolni, és rövid ideig a Képzőművészeti Főiskolát is látogatta, ahol Ferenczy Károly volt a mestere. A kecskeméti művésztelepen Iványi-Grünwald irányítása mellett dolgozott. 1916-ban a Nemzeti Szalon tárlatán mutatta be képeit, 1918-ban pedig ott találjuk Kassák Lajos szervezésében a MA-kiállítás résztvevői között. Első igazán jelentős, csaknem száz alkotását bemutató kiállítását, 1924-ben a Belvedere galériában rendezte meg, és nagy sikert aratott. A képek eladásából annyi pénzhez jutott, hogy Párizsba utazhatott.
Párizsi tartózkodásának első évében rajzaiból és akvarelljeiből egyéni kiállítást rendezett a Galerie Nouvel Essor-ban. A Montparnasse magyar művész- és írótársaságának népszerű figurája lett. Barátai közé tartozott többek között Tihanyi Lajos és Major Henrik, de a nyelvi korlátok megakadályozták, hogy a francia és más nemzetiségű körökkel is közelebbi kapcsolatot teremtsen.
1931-ben még részt vett a magyar művészek Art Hongrois Moderne kiállításán az Editions Bonaparte-ban, de ezt követően – abban a reményben, hogy Magyarországon könnyebben fog boldogulni – eldöntötte, hogy feleségével és Péter fiával hazaköltözik Budapestre.
1932-ben a kassai Kaszinóban rendezett egy kiállítást, ahol pénz helyett anyaggal, festékkel és vászonnal fizettek, ez is segítséget jelentett ahhoz, hogy dolgozni tudjon. A már addig is franciás festészetet gyakorló Diener-Dénes további munkásságát végérvényesen meghatározták a Párizsban töltött évek, és ezt az 1937-es Fränkel galériában rendezett kiállítás is igazolta.
Péter András a Fränkel galériában rendezett kiállításról, 1937
„Onnan hozta magával először is a kép autonómiájába vetett meggyőződését, amely a párisi modern festők s így az ő számára is lehetővé tette a természet hűséges ábrázolásától való elszakadást, egy absztrakciós törekvést, amely a formákat nem a látható valóságnak, hanem egyedül és kizárólag a kép törekvéseinek veti alá.”
A kiállítást követően Diener-Dénes elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság tájkép-díját. Műveit kezdték vásárolni, és könnyebb éveknek nézhetett volna elébe, ha nem lép közbe a történelem.
1944-ben megszökött a halálmenetből, és gyalog jutott vissza Budapestre. A pesti gettó pincéjében, az éhhalál szélén érte meg a felszabadulást. A szovjet mintára létrejövő kommunista diktatúra háttérbe szorította mindazokat, Diener-Dénest is, akik nem akartak kiszolgálói lenni. 1946-ban másodszor is megkapta a Szinyei Merse Pál Társaság díját, 1947-ben még sor kerülhetett életében rendezett utolsó egyéni kiállítására, de a következő évek zaklatásokat és művészi létezésének elhallgatását hozták.
Egy napon hiába várta felesége a szentendrei állomáson, hazafelé tartva, a buszon szívroham érte.
Cserba Júlia,
Magyar képzőművészek Franciaországban, 1903–2005 (Vince Kiadó, 2006) című kötetben megjelent szöveg rövidített változata